— Úgy vélem, talán igen — válaszolta Ángyi. — Az arckifejezésedből. Talán el tudom képzelni. Ki tenne ilyet bárkivel?
— Vannak sejtelmeim.
Körülnéztek.
Magrat közelgett a gyermekkel. Mellettük bandukolt az egyik favágó.
— Hah! — mondta Mállotviksz Néne. — Igen. Na persze. Mindig lennie kell… — köpte a szavakat — …egy boldog befejezésnek.
Egy mancs próbálta megragadni a bokáját.
Mállotviksz Néne lenézett a farkas ábrázatába.
— Kéérrrm — morogta a csikasz. — Egggy befejezééést? Mmost krrrögtön?
A boszorkány letérdelt és megfogta a mancsot.
— Biztos? — kérdezte.
— Igennn!
Újra fölállt, csupa tekintély, és odaintett a közeledő triónak.
— Mr. Favágó? — szólította. — Lenne egy feladat az ön számára…
A favágó sosem értette meg, miért hajtotta a farkas a fejét oly készségesen a tőkére.
Vagy hogy az öregasszony, az, amelyikben a düh úgy fortyongott, mint árpagyöngy a zubogó gulyásban, miért ragaszkodott utána ahhoz, hogy az állatot tisztességesen eltemessék, ahelyett, hogy megnyúzták volna és tetemét odahajították volna a bokrok közé. Ehhez körömszakadtáig ragaszkodott.
És ez lett a le-, illetve befejezése a nagy, csúnya farkasnak.
És most egy órával későbbre járt. Jó néhány favágó vándorolt el a kunyhóhoz, ahol úgy tűnt, rengeteg érdekes dolog történik éppen. A favágás nem olyan munka, ami rendes körülmények között sokat képes nyújtani szórakozásból.
Magrat a padlót súrolta, annyi mágikus segítséggel, amennyit egy vödör szappanos víz és egy súrolókefe képes megadni. Még Ogg Ángyi is, akinek kampányszerű érdeklődése a háziasszony büszke szerepe iránt teljesen elenyészett, amint legidősebb lánya elérte azt a kort, amikor kézbe vehette a porolót, a falakat tisztította. A vén nagyanyó, aki nem egészen követte az eseményeket, aggódva járt mindkettejük sarkában egy csésze tejjel. A pókokat, melyek nemzedékek óta örökölték a mennyezetet, finoman, de határozottan kitessékelték az ajtón.
És Mállotviksz Néne körbesétált a tisztáson a favágók vezetőjével, egy hordómellkasú fiatalemberrel, aki egyértelműen azt hitte, hogy jobban néz ki a szegecsekkel kivert bőr karkötőiben, mint, ami azt illeti, valójában.
— Már évek óta itt volt, nem igaz? — mondta. — Mindig a falvak szélén ólálkodott meg minden.
— És sose próbáltál beszélni vele? — kérdezte Néne.
— Beszélni vele? De hát farkas, nem igaz? Az ember nem beszélget farkasokkal. Az állatok nem tudnak beszélni.
— Hmm. Értem. És mi van az öregasszonnyal? Rengetegen vagytok ti, favágók. Beugrottatok, tudod, egyszer is meglátogatni őt?
— Huh? Ki van zárva!
— Miért?
A favágófőnök összeesküvői modorban hajolt közelebb.
— Hát, azt mondják, ő boszorkány, nem igaz?
— Tényleg? — szólt Néne. — Honnan tudod?
— Megvan nála annak összes jele, nem igaz’?
— S mik lennének azok a jelek?
A favágót kissé elfogta a szorongás.
— Hát… ő… ő teljesen egyedül él az erdőben, nem igaz?
— Igen?
— És… és… kampós az orra és mindig magában motyog.
— Igen…?
— És nincs egyetlen foga se, nem igaz?
— Uramatyám — mondta Néne. — Értem már, hogy nem akarjátok, hogy bármi közötök legyen a hozzá hasonlókhoz, ugye?
— Igaz — felelte megkönnyebbülten a favágó.
— Igen valószínű, hogy amint rátok pillant, rögvest átváltoztat titeket akármivé, ugye? — Néne fülébe dugta ujját és tűnődve megforgatta.
— A boszorkányok képesek erre, tudja.
— Fogadok, hogy képesek. Fogadok, hogy képesek — értett egyet Néne. — Igazán örülök, hogy itt vagytok ti, csupa nagy, erős legény. Tsk, tsk. Hmm. Vethetnék egy pillantást a bárdodra, fiatalember?
A férfi átnyújtotta a fejszéjét. Néne színpadiasan megroggyant, amikor megmarkolta annak nyelét. Még mindig akadtak farkasvérnyomok a pengén.
— Te jó ég, ez aztán hatalmas — jelentette ki. — És te jól forgatod ezt, gondolom.
— Megnyertem az ezüst övet két egymást követő évben az erdei versenyen — válaszolta büszkén a favágó.
— Két egymást követő évben? Két egymást követő évben? Uramatyám. Ez remek. Ez igazán pompás. És itt vagyok én, aki alig bírja fölemelni. — Néne fél kézzel markolta a fejszét és ügyetlenül meglendítette. A favágó hátraugrott, amikor a penge elsüvített az arca mellett és negyedhüvelyk mélyen egy fába temette magát.
— Elnézést kérek — mondta Mállotviksz Néne. — Hát nem vagyok buta öregasszony! Sosem értettem semmiféle technikai dologhoz!
A favágó rávigyorgott, aztán ment, hogy kihúzza a fejszét.
Térdre roskadt, arca hirtelen elsápadt.
Néne lehajolt, míg egy vonalba nem került a férfi fülével.
— Gondoskodhattál volna az öregasszonyról — jelentette ki halkan. — Beszélhettél volna a farkassal. De nem tetted, igaz?
A férfi szólni próbált, de úgy tűnt, a fogai nem akarnak elválni egymástól.
— Látom én, hogy már szánod-bánod — folytatta Néne. — Látom én, hogy belátod, rossz úton jártál. Fogadok, hogy alig várod, hogy fölkelhess és tatarozhasd a kunyhóját és visszaállíthasd a rendet szépen a kertjében és gondoskodhass friss tejről minden nap meg bőséges tűzifáról, igaz? Ami azt illeti, az sem lepne meg, ha elég nagylelkű lennél egy új kunyhó megépítéséhez, rendes kúttal meg mindennel. Valahol a falu közelében, hogy ne kelljen egyedül élnie, ugye? Tudod, néha belelátok a jövőbe és egyszerűen tudom, hogy ez fog történni, ugye?
Veríték patakzott a férfi arcán. Mostanra úgy rémlett neki, már a tüdeje sem működik.
— És aztat is tudom, hogy megtartod majd a szavad és annyira örvendek ennek, hogy gondoskodni fogok arról, hogy különösen szerencsés legyél — közölte Néne, még mindig ugyanazon a kellemes, monoton hangon. — Tudom, hogy lehet akár veszélyes munka is, a favágás. Megsérülhet az ember. Véletlenül ráeshet egy fa, vagy a bárdja felső része hirtelen leesik a nyélről és széthasítja a fejét. — A favágó megborzongott, amikor Néne folytatta: — Szóval, amit teszek, az egy kis varázslat, hogy biztos legyen, ilyesmi nem történhet veled. Azért, mert olyan nagyon hálás vagyok. Mivel segítesz az idős hölgyön. Ugye? Csak bólints!
A férfinak sikerült egy hajszálnyit mozdítani a fején. Mállotviksz Néne elmosolyodott.
— Na! — mondta fölállva és lesöpörve egy szem komposztot a ruhájáról. — Látod, mennyire szép lehet az élet, ha mindnyájan segítünk egymásnak?
A boszorkányok ebédidőtájt indultak útnak. Akkorra az öregasszony kertje tele volt emberekkel, a levegő meg a fűrészelés és kalapálás lármájával. A Mállotviksz Nénéhez hasonló hírek gyorsan terjednek. Három favágó ásta föl a zöldségek ágyását, két további harcolt, hogy kisöpörhesse a kéményt, és négyen már félúton jártak az új kútban, amit imponáló sebességgel ástak ki.
A vén nagyanyó, aki változatlanul olyanfajta ember volt, aki addig ragaszkodik egy ötlethez, míg erővel ki nem lakoltatják, kezdett kifogyni a csészékből, amikbe tejet tölthetne.