A boszorkányok elosontak a nagy sürgés-forgás közepette.
— Tessék — állította Magrat, miközben elsétáltak az ösvényen. — Ez csak azt mutatja, hogyan fognak neki az emberek és segítenek, ha valaki példát ad. Tudjátok, nem kell egyfolytában zsarnokoskodni az emberek fölött.
Ogg Ángyi Nénére pillantott.
— Láttalak, amikor a favágók főnökével beszéltél — jegyezte meg. — Miről társalogtatok?
— Fűrészporról — válaszolta Néne.
— Ó, tényleg?
— Az egyik favágó elmesélte nekem — közölte Magrat hogy más fura dolgok is történnek az erdőben. Emberként viselkedő állatok, azt mondta. Nemrég élt egy medvecsalád nem is túl messze innen.
— Nincs semmi szokatlan abban, ha egy medvecsalád együtt él — felelte Ángyi. — Nagyon társaságkedvelő állatok.
— Egy kunyhóban?
— Az szokatlan.
— Erre gondoltam — értett egyet Magrat.
— Tuti, hogy kissé kínosan érzed magad, amikor átmész kölcsönkérni egy csupor cukrot — mélázott Ángyi. — Gondolom, a szomszédoknak volt mit mondani erről.
— Igen — helyeselt Magrat. — Azt mondták „uí”.
— Minek mondtak volna „uí”-t?
— Mert nem tudtak mást mondani. Ugyanis malacok voltak.
— Nekünk is voltak hasonló szomszédaink, amikor még arra laktunk a… — kezdte Ángyi.
— Úgy értem, malacok. Tudod. Négy láb? Kunkori farkinca? Ami a malacpecsenye, mielőtt pecsenye lesz? Malacok.
— Nem értem, hogy engedhette bárki, hogy a kunyhóban lakjanak a malacok — szólalt meg Néne.
— A favágó azt mondta, nem engedték. A malacok építettek kunyhót maguknak. Hárman voltak. Kismalacok.
— Mi történt velük? — firtatta Ángyi.
— A farkas megette őket. Nyilván ők voltak egyedül elég ostobák az állatok közül ahhoz, hogy a közelükbe engedjék. Az alkoholos vízszintezőjükön kívül semmi sem maradt belőlük.
— Milyen kár!
— Jelzem, a favágó azt mondta, nem építettek valami kitűnő házat.
— Hát, erre számítani lehet. Azokkal a csülkökkel meg minden — hagyta helyben Ángyi.
— A favágó azt mondja, a tető szörnyen beázik, pont az ágya fölött.
A boszorkányok némán ballagtak tovább.
— Emlékszem, egyszer hallottam — mesélte Ángyi hébe-hóba odapillantva Mállotviksz Nénére — valami régi varázslónőről egy történetben, aki egy szigeten élt és a hajótörött tengerészeket disznóvá változtatta.
— Rettenetes dolog ilyet tenni — jelentette ki Magrat, mintegy végszóra.
— Gondolom, az egész azon múlik, hogy valójában mi vagy, ott belül — bölcselkedett Ángyi. — Úgy értem, nézz csak ide Csövesre — Csöves, aki Ángyi válla köré gömbölyödött, akár egy büdös szőrmegallér, dorombolt -, ő gyakorlatilag ember.
— Rengeteg badarságot összebeszélsz, Gytha — szögezte le Néne.
— De csak azér’, mer egyesek nem mondják el nekem, valóban mit gondolnak arról, ami itt folyik — válaszolta komoran Ogg Ángyi.
— Mondtam, hogy nem vagyok benne biztos — állította Néne.
— Belenéztél a farkas elméjébe.
— Igen. Azt tettem.
— Hát akkor…
Néne fölsóhajtott. — Valaki itt járt előttünk. Átutazóban. Valaki, aki ismeri a mesék hatalmát és használja is őket. És a mesék… valahogy megragadtak itt. Ez előfordul, ha táplálják őket…
— Ugyan, minek akarna bárki is ilyesmit csinálni? — tudakolta Ángyi.
— Gyakorlásnak — felelte Néne.
— Gyakorlásnak? Mire? — érdeklődött Magrat.
— Gondolom, hamarosan ki fog derülni — nyilvánított véleményt summásan Néne.
— El kellene mondanod nekem, amit gondolsz — siránkozott Magrat. — Tudod, errefelé én vagyok a hivatalos keresztanya. Tudnom kellene a dolgokról. Neked el kell mondanod nekem a dolgokat.
Ogg Ángyi megborzongott. Ez az a fajta érzelmi terület volt, amit, lévén az Oggok feje, szerfölött jól ismert. Az efféle megjegyzés ilyen időpontban olyan, mint az apró hócsuszamlás egy sudár fa legfölső ágáról, magasan fönt a hegyekben, olvadáskor. Kétségtelenül egy olyan folyamat egyik vége volt, amely tucatnyi falu elárasztásával fog végződni. Az Ogg család egész ágai szüntették be a szóba állást az Ogg család más ágaival egy „Köszönöm szépen” miatt, amit rossz hangnemben és rosszkor mondtak, és ez annál sokkal rosszabb volt.
— Na már most — szólalt meg sietve -, mi miért is nem…
— Nem kell elmagyarázzak semmit — szögezte le Mállotviksz Néne.
— De mi elvileg három boszorkány vagyunk — vetette ellen Magrat. — Mármint ha boszorkánynak lehet minket nevezni — fűzte hozzá.
— És ezt hogy érted, könyörgöm? — kérdezte Néne.
„Könyörgöm?”, gondolta Ángyi. Valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot? Ez olyan, mint amikor valaki pofon vág valaki mást egy kesztyüvel, aztán a földre hajítja azt. Nincs visszaút, amikor valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot. De azért próbálkozott.
— Mit szólnátok egy szép kis…
Magrat megtette a döntő lépést, annak kétségbeesett bátorságával, aki a mögötte égő híd fényében táncol.
— Hát — mondta -, nekem úgy tűnik…
— Igen? — szólt Néne.
— Nekem úgy tűnik — vágott bele ismét Magrat -, hogy az egyetlen varázslat, amit csinálunk, csupa… hát, kobakológia. Nem olyasmi, amit bárki más mágiának nevezne. Ez csak az emberek fixírozása meg becsapása. A hiszékenységük kihasználása. Ez nem az, amire számítottam, amikor én belevágtam a boszorkánnyá válásba…
— És ki állítja — tudakolta Mállotviksz Néne kimérten és célzatosan -, hogy mostanra boszorkánnyá váltál?
— Nahát, a szél kezd föltámadni, talán jobb lenne… — vágott közbe Ogg Ángyi.
— Mit mondtál? — firtatta Magrat.
Ogg Ángyi kezével eltakarta a szemét. Megkérni valakit, hogy ismételje meg azt a kifejezést, amit nem csak nagyon is tisztán hallottál, hanem mértéktelenül föl is dühített, nagyjából a Defcon II-nek[9] felel meg a veszekedés szótárában.
— Azt hittem volna, hogy elég világosan beszéltem — jelentette ki Néne. — Nagyon meglep, hogy a beszédem nem volt elég világos. Szerintem elég világos volt.
— Az idő kissé szelesnek tűnik, szóval mi miért nem…?
— Hát, én már csak úgy vélem, hogy elég önelégült és összeférhetetlen és goromba tudok lenni ahhoz, hogy boszorkány lehessek — válaszolta Magrat. — Ez minden, ami kell hozzá, nem igaz?
— Goromba? Én?
— Kedveled az olyanokat, akik segítségre szorulnak, mert amikor segítség kell nekik, gyöngék, és attól, hogy segítesz rajtuk, erősnek érzed magad! Ugyan, miféle kárt okozna egy kis varázslás?
— De hát soha nem marad abba egy kicsinél, te szamár lány!
Magrat elhátrált, az arca vöröslött. Benyúlt a táskájába és előhúzott egy vékony kötetet, amit fegyverként meglengetett.
— Lehet, hogy szamár vagyok — lihegte -, de legalább megpróbálok megtanulni dolgokat! Tudod, hogy mik azok a dolgok, amikre az ember mágiát használhat? Nem csak szemfényvesztést meg zsarnokoskodást! Vannak emberek ebben a könyvben, akik képesek… képesek… izzó parázson járni és tűzbe dugni a kezük anélkül, hogy megégnének!
9
A DEFCON-skála az Amerikai Egyesült Államok katonaságának harci készenlétét jelzi. Az ötös a normál készültség, az egyes jelenti azt, hogy a hadsereg támadásra kész. A kettes az az állapot, ami még épp a háborús készültségi fok alatt van, ilyen volt érvényben például a kubai válság idején.