— Olcsó trükk! — felelte Néne.
— Tényleg képesek!
— Lehetetlen. Senki sem képes ilyet tenni!
— Ez mutatja, hogy képesek irányítani a dolgokat! A mágia több kell legyen, mint egyes dolgok puszta ismerete meg az emberek manipulálása!
— Ó? Az egész csak kívánás hullócsillag láttán meg reggelre tovatűnő tündéraranypor, mi? Az emberek boldogabbá tevése?
— Lennie kell abból valamicskének! Különben mi értelme van bárminek? Egyébként… amikor megérkeztem Desiderata kunyhójába, a varázspálcát kerested, nem igaz?
— Csak nem akartam, hogy rossz kézbe kerüljön!
— Vagyishogy a tiéden kívül bárkiébe, gondolom!
Egymásra meredtek.
— Hát nincs semmi romantika a lelkedben? — kérdezte Magrat siránkozva.
— Nincs — válaszolta Néne. — Egy csöpp se. És a csillagokat nem érdekli, hogy mit kívánsz és a mágia nem teszi jobbá a dolgokat és senki sem marad égetlen, aki tűzbe dugja a kezét. Ha szeretnél megfelelni boszorkányként, Magrat Beléndek, meg kell tanulj három dolgot. Mi valóságos, mi nem valóságos és mi a különbség…
— És mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét! — intette Ángyi. — Nekem ez mindig bejött. Csak vicceltem — mentegetőzött, amikor mindketten szúrósan néztek rá.
Szél kerekedett, pont itt, az erdő szélén. Fű- és levéldarabkák kavarogtak a levegőben.
— Egyébként meg jófelé megyünk — folytatta Ángyi bőszen, keresgélve bármit, ami elvonná a figyelmet az eddigiekről. — Nézzétek! A jelzőtáblán az áll „Génua”.
És valóban. Vén, szúette útirányjelző tábla strázsált pont az erdő szélén. A vízszintes rúd végét mutató ujjhoz hasonlatossá faragták.
— Ráadásul rendes az út is — csacsogott tovább Ángyi. A veszekedés némileg csillapodott, egyszerűen azért, mert a két fél nem állt szóba egymással. Nem pusztán a szóbeli közlések cseréjét függesztették föl — az csak a beszéd hiánya. Ezen áthaladva eljutottak a túloldalra, a Nem Beszélünk Egymáshoz rettentő, haragos világába.
— Sárga téglák — jegyezte meg Ángyi. — Ki hallott már olyat, hogy utat építsenek sárga téglákból?
Magrat és Mállotviksz Néne az ellenkező irányba nézve álltak összefont karral.
— Fölvidítja a helyet, gondolom — mondta Ángyi. A láthatáron Génua tündöklött némi további zöldellés közepén. Közöttük az út lebukott egy széles, falvakkal pettyezett völgybe. Egy folyó kígyózott el a falvak mentén, útban a városba.
A boszorkányok szoknyája csapkodott a szélben.
— Sose leszünk képesek ebben repülni — közölte Ángyi, aki, mint igazi nő, még mindig próbált egymaga társalogni három helyett.
— Szóval akkor majd gyalogolunk, eh? — mondta és hozzátette, mert egy szikrányi rosszindulat még az Ogg Ángyihoz hasonló ártatlan lelkekben is akad: — Dalolva útközben, mit szóltok hozzá?
— Határozottan nem az én dolgom kifogásolni, amiről bárki úgy dönt, hogy megteszi — szögezte le Néne. — Semmi közöm hozzá. Gondolom, egyesek varázspálcákkal meg óriási ötletekkel esetleg beleszólhatnak.
— Huh! — morrant Magrat.
Elindultak a téglával kirakott úton a távoli város irányába, libasorban, Ogg Ángyival, mint afféle mozgó ütközőállammal, középen.
— Amire egyeseknek szüksége van — nyilvánított véleményt Magrat úgy általában a világnak — az egy kicsivel több szív.
— Amire egyeseknek szüksége van — fejezte ki meggyőződését Mállotviksz Néne a viharos égboltnak — az sokkal több ész.
Aztán a kalapjához kapott, hogy megakadályozza a szelet annak elfújásában.
Amire nekem szükségem van, gondolta Ogg Ángyi szenvedélyesen, az egy ital.
Három perccel később egy tanyaház zuhant a fejére.
Ekkorra már a boszorkányok egymástól jókora távolságra sétáltak. Mállotviksz Néne lépdelt legelöl, Magrat duzzogott leghátul, és Ángyi haladt középen.
Ahogy később megjegyezte, még csak nem is énekelt.
Ám egyik pillanatban egy pöttöm, dundi boszorkány volt ott, a következőben pedig egy fa tanyaház maradványai összeomlóban.
Mállotviksz Néne megfordult és azon kapta magát, hogy egy szétmálló, festetlen bejárati ajtót néz. Magrat csaknem nekiment az ugyanabból a szürke, kifakult fából készült hátsó ajtónak.
Nem hallatszott más hang, csak a helyét kereső tölgyfa recsegése.
— Gytha? — szólalt meg Néne.
— Ángyi? — fakadt ki Magrat.
Mindketten kinyitották az előttük lévő ajtót.
Nagyon egyszerű volt a ház terve, két földszinti szobával s középütt a két ajtó közt végigvonuló folyosóval. Az átjáró közepén, a csúcsos kalap alatt, ami a becsapódástól egész az álláig takarta, hevert Ogg Ángyi, körbevéve széttört és termesszel teli padlódeszkákkal. Csövesnek nem volt nyoma.
— Mi történt? — kérdezte. — Mi történt?
— Egy tanya zuhant a fejedre — válaszolta Magrat.
— Ó! Szóval egy olyasmi — mondta Ángyi tétován.
Néne megmarkolta a vállánál fogva.
— Gytha? Hány ujjam tartom föl? — tudakolta unszolóan.
— Miféle ujjak? Teljesen elsötétedett.
Magrat és Néne megragadták Ángyi kalapjának karimáját és félig lehúzták, félig lecsavarták a fejéről a kalapot. Ángyi pislogott rájuk.
— Ez a fűzfagally megerősítés — jelentette ki, ahogy a csúcsos kalap recsegve visszanyerte formáját, akár egy új életre kelő esernyő, és enyhén imbolygott. — Megállít egy pörölycsapást is, egy kalap a fűzfa megerősítéssel. Az a rengeteg tartóborda, tudjátok. Elosztja az erőt. Írni fogok Mr. Vernisszázsnak.
Magrat, megzavarodva, odanézett a házikóra.
— Csak úgy lepottyant az égből! — ámult.
— Lehetett egy nagy tornádó vagy ilyesmi valahol — világosította föl Ogg Ángyi. — Fölkapja, tudod, aztán a szél elül és akkor leesik. Fura dolgok történnek szélviharban. Emlékszel arra az óriási orkánra tavaly? Az egyik tyúkom négyszer rakta ugyanazt a tojást.
— Félrebeszél — állapította meg Magrat.
— Nem is, ez csak a szokásos csevegésem — helyesbített Ángyi.
Mállotviksz Néne bekukucskált az egyik szobába. — Gondolom, nem akad étel-ital ebben az épületben? — mondta.
— Megpróbálhattok a számba erőltetni egy kis pálinkát — javasolta sietve Ángyi.
Magrat föltekintett a lépcsőre.
— Helló — kiáltotta annak a fojtott hangján, aki azt akarja, hogy meghallják, de anélkül, hogy olyan modortalanságot követne el, mint hangjának fölemelése. — Van itt valaki?
Ángyi ezzel szemben a lépcső alá kémlelt. Csöves kushadó szőrcsomó volt az egyik sarokban. A boszorkány tarkójánál fogva kihúzta a macskát s kissé zavarodottan megveregette. Mr. Vernisszázs kalapszalonjának remekműve ellenére, a szúette padló dacára és tekintet nélkül az Oggok legendásan vastag koponyájára, határozottan úgy érezte, le lett sújtva és szokott virágos kedve némi honvággyal árnyalt kornyadozást szenvedett el. Odahaza az emberek nem vágnak téged fejbe egy tanyaházzal.
— Tudod, Csöves — jegyezte meg -, nem hiszem, hogy Lancréban vagyunk.
— Találtam egy kis lekvárt — kiáltotta Mállotviksz Néne a konyhából.
Ogg Ángyi fölvidításához nem kellett sok. — Remek — kiabált vissza. — Jól fog jönni a törpekalácshoz.
Magrat érkezett a szobába.
— Nem hinném, hogy el kellene vegyük mások ennivalóját — közölte. — Úgy értem, ez a hely nyilván tartozik valakihez.