— Ó! Szólt valaki, Gytha? — tudakolta Mállotviksz Néne hamiskásan.
Ángyi a szemét forgatta.
— Csupán azt mondtam, Ángyi — ismételte meg Magrat — hogy ez itt nem ami tulajdonunk.
— Azt mondja, a ház nem a mienk, Eszme — továbbította Ángyi.
— Mondd el bárkinek, aki tudni óhajtja, Gytha, hogy ez olyan, mint a hajótörésből kimentett dolgok használása — közölte Néne.
— Azt mondja, azé, aki megtalálja, Magrat — adta tovább Ángyi.
Valami elvillant az ablak előtt. Magrat odament és kikukucskált a mocskos üvegtáblán keresztül.
— Ez fura. Egy csomó törpe táncolja körbe a házat — jelentette.
— Ó, tényleg? — szólt Ángyi és kinyitott egy szekrényt.
Néne megmerevedett. — És ők… azaz légy szíves, kérdezd meg tőle, hogy énekelnek-e — kérte Ángyit.
— Énekelnek, Magrat?
— Hallok valamit — felelte Magrat. — Úgy hangzik, „Dingdong, dingdong”.
— Az törpenóta, nem más — bólogatott Ángyi. — A törpék az egyetlen nép, amely képes egy teljes napig elhúzni egy hejhót.
— Nagyon boldognak látszanak tőle — állította Magrat kissé kételkedve.
— Alighanem az ő tanyaházuk és örülnek, hogy visszakapták.
Dörömbölés hallatszott a hátsó ajtó felől. Magrat kinyitotta. Élénk színekbe öltözött és szégyenkező törpék tömege lépett sietve hátra, s aztán fölbámult rá.
— Ööö — mondta az, amelyik láthatólag a vezérük volt. — Meg… meghalt a vén banya?
— Melyik vén banya? — firtatta Magrat.
A törpe egy ideig eltátott szájjal meredt rá. Majd megfordult és suttogva konzíliumot tartott kollégáival. Aztán visszafordult.
— Hány vén banyája van naccsádnak?
— Kettőből lehet választani — válaszolta Magrat. Nem volt túl jó kedvében s ezért nem érezte indíttatva magát arra, hogy a szükségesnél jobban elősegítse a társalgást. Rá nem jellemző komiszsággal fűzte hozzá: — Ingyen vihetitek bármelyiket.
— Ó! — A törpe fontolóra vette ezt. — Hát, melyik vén boszorkányra esett rá a ház?
— Ángyi? Nem, nem halt meg. Csak kissé elkábult. De azért köszönjük az érdeklődést — felelte Magrat. — Nagyon kedves tőletek.
Úgy tűnt, ez zavarba hozza a törpéket. Összedugták a fejük. Hosszas sotto voce vitatkozás következett.
Aztán a törpevezér visszafordult Magrathoz. Levette a sisakját és idegesen forgatta körbe-körbe a kezében.
— Ööö — mondta. — Megkaphatjuk a csizmáját?
— Mi?
— A csizmáját? — pirult el a törpe. — Megkaphatjuk, kérem szépen?
— Minek kell nektek a csizmája?
A törpe üres tekintettel meredt Magratra. Aztán megfordult s megint összedugta a fejét kollégáival. Majd ismét szembefordult Magrattal.
— Csak van nekünk ez az… érzésünk… hogy muszáj megkapjuk a csizmáját — motyogta.
Aztán csak állt és pislogott.
— Hát, megyek és megkérdezem — közölte Magrat. — De nem hiszem, hogy igent fog mondani.
Amikor épp becsukta volna az ajtót, a törpe újfent megpörgette a sisakját.
— Ugye, a csizma rubinvörös? — kérdezte.
— Nos, vörösnek vörös — jelentette ki Magrat. — A vörös jó lesz?
— Vörösnek kell lennie. — Az összes többi törpe is rábólintott. — Akkor nem jó, ha nem vörös.
Magrat kifejezéstelen tekintetet vetett rá és becsukta az ajtót.
— Ángyi — szólalt meg vontatottan, amikor visszaért a konyhába. — Odakint van néhány törpe, akik a csizmád akarják.
Ángyi fölnézett. Talált egy száraz veknit az egyik szekrényben és buzgón rágott. Döbbenetes, mit meg nem eszel, ha az alternatíva törpekalács.
— Minek kell nekik? — tudakolta.
— Nem mondták. Csak azt állították, van egy olyan érzésük, hogy kell nekik a csizmád.
— Ez szerintem roppant gyanúsan hangzik — vélekedett Néne.
— A vén Razo Wistley odaát Zsomborséden rettentően odavolt a lábbelikér’ — jegyezte meg Ángyi letéve a kenyérvágó kést. — Különösen a fekete, gombos, magas szárú cipőkért. Gyűjtötte őket. Ha meglátott téged arra járni egy pár új cipellőben, kénytelen volt lepihenni.
— Szerintem az kissé túl kiagyalt a törpéknek — állította Néne.
— Talán inni akarnak belőle — folytatta Ángyi.
— Hogy érted azt, hogy inni akarnak belőle? — kérdezte Magrat.
— Á, hát ezt szokás külrészeken csinálni — válaszolta Ángyi. — Pezsgőt isznak a hölgyek topánkájából.
Mindnyájan lenéztek Ángyi csizmájára.
Még maga Ángyi sem tudta elképzelni, hogy bárki inni akarhasson belőle, vagy hogy mit tenne az illető azután.
— Nahát! Az még Razo Wistley-nél is affektáltabb — tűnődött el Néne.
— Némileg zavarodottnak tűntek ezzel kapcsolatban — jegyezte meg Magrat.
— Naná, hogy azok. Nem túl gyakran fordul elő, hogy az embereknek olyan érzése támad, hogy menniük kell lehúzni egy tisztességes boszorkány csizmáját! Ez úgy hangzik, mint egy újabb elszabadultan ficánkoló mese. Szerintem — vélte Néne — el kellene beszélgetnünk ezekkel a törpékkel.
Kimasírozott a folyosóra és kinyitotta az ajtót.
— Igen? — kérdezte.
A törpék elhátráltak a láttán. Rengeteg sugdolózás meg könyökkel böködés meg elmormolt, „Nem, te” és „Legutóbb én kérdeztem meg” természetű megjegyzés következett. Végül előrelöktek egy törpét. Lehet, hogy ő volt a szószóló korábban is. Nem könnyű ezt megállapítani a törpék esetében.
— Őöő — mondta. — Ööö. Csizma?
— Minek? — firtatta Néne.
A törpe megvakarta a fejét. — Itt süllyedjek el, ha tudom — felelte. — Mi magunk is töprengtünk már rajta, ami azt illeti. Épp befejeztük a műszakot a szénbányában fél órával ezelőtt, amikor láttuk, hogy a tanyaház landol a… a boszorkányon és… hát…
— Csak egyszerűen tudtátok, hogy ide kell rohannotok és el kell lopjátok a csizmáját? — kérdezte Néne.
A törpe arca megkönnyebbült vigyorba húzódott.
— Pontosan! — rikkantotta. — És énekelnünk kell a Dingdong nótát. Csak a banyának szét kellett volna lapulnia. Zokon ne vegye, kérem! — tette hozzá sietve.
— A fűzfa megerősítés volt az — szólt egy hang Néne háta mögött. — Megéri a súlyát aranyban.
Néne egy darabig csak bámult maga elé, majd elmosolyodott.
— Azt hiszem, nektek, legényeknek, be kéne jönnötök — javasolta. — Lenne néhány kérdésem hozzátok.
A törpék nagyon tétovának tűntek.
— Hümm — mondta a törpeszóvivő.
— Nyugtalanít a bemenetel olyan házba, amiben boszorkányok vannak? — kérdezte Mállotviksz Néne.
A törpeszóvivő bólintott, majd elvörösödött. Magrat és Ogg Ángyi összenéztek Néne háta mögött. Valami egész biztosan nem stimmel itt. A hegyekben a törpék egyáltalán nem féltek a boszorkányoktól. Inkább az volt a gond, miként akadályozd meg, hogy fölássák a padlód.
— Egy ideje már lejöttetek a hegyekből, gondolom — szólt Néne.
— Nagyon ígéretes szénréteg van itt lenn — motyogta a törpeszóvivő kalapját gyűrögetve.
— Fogadok, hogy akkor már jó ideje nem jutottatok igazi törpekalácshoz — jelentette ki Néne.
A törpeszóvivő szeme könnybe lábadt.