— Igen, jót tesz az embernek, ha kienged. Vagy legalább kiengedi a haját — vélte Ángyi.
— Huh! Rurális regék! — fanyalgott Néne.
Közelebb húzódtak a városfalhoz. Aztán Magrat megszólalt: — Őrök állnak a kapuban. Átröpülünk fölöttük?
Néne összehúzott szemmel meredt a legmagasabb toronyra. — Nem — felelte. — Landolunk és besétálunk. Azér’, hogy ne nyugtalanítsuk a népeket.
— Van ott egy szép, lapos, zöld rész pont azok mögött a fák mögött — mutatott rá Magrat.
Néne kísérleti jelleggel föl s alá lépdelt. A csizmája vizes vádaskodással csikorogott és bugyborékolt.
— Nézd, mondtam már, hogy sajnálom — mondta Magrat. — Csak annyira laposnak látszott!
— Ahogy a víz általában — jegyezte meg Ángyi egy fatuskón ülve és kicsavarva a ruháját.
— De még ti sem tudtátok megállapítani, hogy víz — védekezett Magrat. — Annyira… annyira füvesnek látszik azzal a rengeteg rajta lebegő vízi növénnyel meg izével.
— Nekem úgy tűnik, hogy errefelé a föld meg a víz nem képesek eldönteni melyikük melyik — vélekedett Ángyi. Körbenézett a miazmás tájon.
Fák nőttek ki a lápból. Cikcakkos, idegen kinézetük volt és úgy látszott, már növés közben rothadnak. Ahol a víz látható volt, ott tintaként feketéllett. Szórványosan néhány buborék böffent föl a felszínre, mint a babvacsora kísértetei a fürdőkádban. És valahol arrébb, a távolban hömpölygött a folyó, már ha lehetséges biztosnak lenni ilyesmiben ezen a tömény vízből meg olyan talajból álló vidéken, ami imbolyog, amint ráteszed a lábad.
Ángyi pislogott.
— Ez fura — jelentette ki.
— Mi? — kérdezte Néne.
— Egy pillanatig azt hittem, hogy láttam… valamit elszaladni… — motyogta Ángyi. — Ott, arra. A fák közt.
— Akkor annak kacsának kellett lennie, egy ilyen helyen.
— Nagyobb volt egy kacsánál — közölte Ángyi. — Az a fura, hogy egy kicsit úgy nézett ki, mint egy ház.
— Ó, persze, szaladt s közben füst gomolygott a kéményéből, föltételezem — gúnyolódott Néne megsemmisítően.
Ángyi földerült. — Te is láttad?
Néne a szemét forgatta.
— Gyerünk! — javasolta. — Menjünk ki az útra!
— Ööö — szólalt meg Magrat. — Hogyan?
Ránéztek a névleges talajra többé-kevésbé száraz menedékük és az út között. Az sárgás külalakkal rendelkezett. Úszó ágak és gyanúsan zöld fűcsomók is akadtak ott. Ángyi letört egy ágat a kidőlt fáról, amin ült, és néhány öllel arrébb dobta. Nedvesen csapódott be és olyan zajjal süllyedt el, mint amikor valaki megpróbálja kiszürcsölni a turmix utolsó csöppjeit.
— Természetesen átröpülünk fölötte — válaszolt Ángyi.
— Ti ketten megtehetitek — mondta Néne. — De itt nincs hely futni és beindítani az enyémet.
A végén Magrat szállította át őt a saját söprűjén, míg Ángyi alkotta a hátvédet Néne kiszámíthatatlan tragacsát maga után vontatva.
— Csak remélni tudom, hogy nem látott meg minket senki — jegyezte meg Néne, amikor eljutottak az út viszonylagos biztonságába.
Más utak is csatlakoztak a mocsári ösvényhez, amikor közelebb értek a városhoz. Ezek zsúfoltak voltak és a kapunál hosszú sor várakozott.
Talajszintről a város még imponálóbbnak látszott. A mocsár gőzölgésével szemben úgy ragyogott, akár egy csiszolt drágakő. Tarka zászlók libegtek a falak fölött.
— Nagyon vidámnak tűnik — vélte Ángyi.
— Roppant tiszta — tódította Magrat.
— Csak kívülről látszik annak — mondta Néne, aki már járt előzőleg városban. — Higgyétek el nekem, hogy amikor bemegy az ember, csupa koldus lesz meg lárma meg csatornák teli nem is tudom mivel!
— Elég sok embert elküldenek — vette észre Ángyi.
— Azt mondták a hajón, hogy tömérdek ember jön ide Zsíros Ebédidőre — magyarázta Néne. — Alkalmasint számos olyan ember is, aki nem a megfelelő fajta.
Fél tucat őr figyelte őket, amint közeledtek.
— Nagyon okos dolog, hogy elzavarják őket — jelentette ki Néne. — Ezt már szeretem látni. Nem úgy, mint otthon.
Egész Lancréban mindössze hat páncéling akadt, amelyeket az „egy-méret-nem-egészen-passzol-mindenkire” elv alapján készítettek. Madzag- és drótdarabkákat kellett használni, hogy bevegyék a bőségük, mivel Lancréban a palotaőr szerepét általában olyan polgárok látták el, akiknek abban a pillanatban nem akadt túl sok teendője.
Ezek az őrök mind hat láb magasak voltak, és még Néne is el kellett ismerje, hogy igen imponálóan festettek vidám vörös-kék egyenruhájukban. Az egyetlen másik igazi városi őrség, amit valaha látott, az az ankh-morporki volt. Az ankh-morporki városi őrség látványától eltűnődnek a gondolkodó emberek, vajon támadhat-e rájuk olyan, aki ezeknél rosszabb. Azok az őrök semmiképp sem nevezhetőek látványosságnak.
Néne megdöbbenésére két lándzsa zárta el az útját, amikor az íves kapuboltozat alá lépett.
— Tudjátok, mi nem támadni jöttünk — mondta.
Egy káplár szalutált neki.
— Hogyne, naccsága — közölte. — De parancsunk van, hogy megállítsuk a határeseteket.
— Határeset? — firtatta Ángyi. — Mi bennünk a határeset?
A káplár nagyot nyelt. Mállotviksz Néne tekintetével nehéz volt szembenézni.
— Hát — dadogta -, naccsátok kissé… piszkos.
Harsogó csönd támadt. Néne nagy levegőt vett.
— Egy kis baleset történt velünk a mocsárban — vágta rá sietve Magrat.
— Biztos minden rendben lesz — felelte a káplár nyomorultan. — A kapitány máris jönni fog. Csak hát mindenféle baj lesz, ha beengedjük a rosszféléket. El tetszenének képedni egyik-másik embertől, akikkel itt összeakadtunk.
— Nem szabad beengedni a rosszféléket — értett egyet Ogg Ángyi. — Nem akarnánk, hogy beengedje a rosszféléket. Merem állítani, hogy mi nem is szeretnénk olyan városba belépni, amelyik beengedi a rosszféléket, nem igaz, Eszme?
Magrat bokán rúgta.
— Még jó, hogy mi jófélék vagyunk — folytatta Ángyi.
— Mi folyik itt, káplár?
Az őrség kapitánya kilépett a kapuboltozat egyik ajtaján és odasétált a boszorkányokhoz.
— Ezek a… hölgyek be akarnak jönni, uram — jelentette a káplár.
— És?
— Ők kissé… tudja, nem száz százalékban tiszták — mondta a káplár s fonnyadásnak indult Néne tekintetétől. — És az egyiküknek rendetlen a frizurája…
— Nahát! — csattant föl Magrat.
— …és egyikük olyannak látszik, aki csúnyán beszél.
— Mi? — hörrent föl Ángyi, s mosolya egyszeriben elillant. — Majd jól ellátom a bajod, te kis rohadék!
— De, káplár, nekik söprűjük van — mutatott rá a kapitány. — Csaknem lehetetlen a takarítószemélyzet számára mindig takarosnak látszani.
— Takarítószemélyzet? — fortyant föl Néne.
— Biztos vagyok benne, hogy ők legalább annyira égnek a vágytól, hogy rendbe tehessék maguk, mint maga — jelentette ki a kapitány.
— Elnézést — szólalt meg Néne, ellátva a szót ugyanazzal a mélyben megbúvó érzelemmel, amit az ilyen szavak hordoznak „Roham!” és „Kivégezni!”. — Elnézést, de a csúcsos kalap, amit viselek, jelent ez maguknak valamit?
A katonák udvariasan megtekintették.
— Tudna adni egy kis nyomravezető segítséget? — kérte végül a kapitány.