Magrat ébren feküdt, párnaként használva a zsák ruhát, és hallgatta a meleg, enyhe esőt a tetőn.
Az egész elromlott, még mielőtt nekivágtunk, gondolta. Nem tudom, miért hagytam, hogy velem jöjjenek. Ez egyszer teljesen képes vagyok egyedül is megcsinálni valamit, de mindig úgy bánnak velem, mintha… ostoba liba lennék. Nem látom be, miért kellene elviselnem az ő haragszomrádját meg ordítozását velem egész idő alatt. Egyébként is, mi benne olyan különleges? Szinte sohasem csinál semmi valóban mágikusat, akármit mondjon is Ángyi. Valójában csak kiabál egy csomót és basáskodik az embereken. És ami Ángyit illeti, ő jót akar, de nincs benne felelősségérzet, azt hittem, ott halok meg, amikor elkezdte énekelni a Sündisznó Nótát a vendéglőben, az ég szerelmére, csak azt remélem, hogy az itteniek nem tudják, mit jelentenek azok a szavak.
Én vagyok itt a tündérkeresztanya. Most nem otthon vagyunk. A külrészeken lennie kell más módszereknek a dolgok elintézésére.
A hajnal első fényére fölkelt. A másik kettő aludt, bár az „alvás” túl szerény szó azokra a hangokra, amiket Ogg Ángyi adott ki.
Magrat fölvette a legjobb ruháját, a zöld selymet, ami most, sajnos, gyűrődések tömkelegének mutatkozott. Elővett egy selyempapírba burkolt batyut és lassan kipakolta okkult ékszereit; Magrat okkult ékszereket vásárolt, hogy eltereljék figyelmét arról, hogy ő Magrat. Három nagy dobozzal birtokolt belőlük és még mindig ugyanaz a Magrat volt.
Megtett minden tőle telhetőt, hogy eltávolítsa a szalmát a hajából. Aztán kicsomagolta a varázspálcát.
Azt kívánta, bárcsak lenne itt egy tükör, hogy megszemlélhesse magát benne.
— Nálam van a varázspálca — szólalt meg csöndesen. — Nem látom be, miért lenne szükségem bármi segítségre. Desiderata megmondta, hogy mondjam meg nekik, ne segítsenek.
Átsuhant az elméjén, hogy Desiderata nagyon slendriánul fogalmazta meg ezt a pontot. Az egyetlen, amiben biztos lehetsz, ha azt mondod Mállotviksz Nénének meg Ogg Ángyinak, hogy ne segítsenek, az, hogy rohanni fognak segíteni, ha másért nem, bosszantásból. Eléggé meglepte Magratot, hogy egy olyan okos valaki, mint Desiderata, baklövést kövessen el egy ilyen apró részletben. Valószínűleg Desideratának is volt pszichológiája — akármi legyen is az.
Halkan mozogva, hogy föl ne ébressze a másik kettőt, kinyitotta az ajtót és könnyedén kilibbent a nedves levegőbe. Készenlétbe helyezett varázspálcával, készen állt, hogy megadja a világnak, amit az kíván, bármi legyen is.
Persze, segítene, ha a kívánság tökökre szorítkozna.
Ogg Ángyi kinyitotta fél szemét, amikor az ajtó nyikorogva becsukódott.
Fölült, ásított és vakarózott. Keresgélt a kalapjában és előhúzta a pipáját. Oldalba bökte Mállotviksz Nénét.
— Nem alszom — közölte Néne.
— Magrat elment valahová.
— Hah!
— És én is megyek enni valamit — motyogta Ángyi. Nincs értelme beszélgetni Eszmével, amikor ilyen hangulatban van.
Amikor kilépett az utcára, Csöves könnyedén levetette magát egy gerendáról és a vállán landolt.
Ogg Ángyi, az élet nagy optimistáinak egyike, távozott, hogy elfogadja, amit a jövő nyújt, bármi legyen is az.
Lehetőleg legyen benne rum meg banán.
Nem volt nehéz megtalálni a házat. Desiderata nagyon pontos jegyzeteket hagyott hátra.
Magrat tekintete a magas, fehér falakra és a díszes fémerkélyekre esett. Az ifjú boszorkány megpróbálta kisimítani ruhája gyűrődéseit, kicibált néhány makacs szalmaszálat a hajából s aztán végigmasírozott a kocsifelhajtón és bekopogott az ajtón.
Az ajtókopogtató a kezében maradt.
Magrat aggódva nézett körbe, attól félve, hogy valaki észrevette ezt a vandalizmust, s megkísérelte visszadugni. Az ajtókopogtató leesett s kitört egy darabkát a márványlépcsőből.
Végül behajlított ujjával kopogtatott be óvatosan. Finom festékporfelhő szállt föl az ajtóról s lebegett le a földre.
Ez volt az összes eredmény.
Magrat fontolóra vette következő lépését. Eléggé biztos volt abban, hogy a tündérkeresztanyáknak elvileg nem kéne egy kis cédulát bedugni az ajtó alatt, amin valami ilyesmi áll „Itt jártam, de nem volt itthon, legyen szíves, vegye föl a kapcsolatot a telephellyel és kérjen új időpontot”. Különben is, ez nem az a fajta ház, amit üresen hagynak; az ilyen helyeket tucatszámra szokták ellepni a szolgák.
Átlábolt a csikorgó kavicson és bekukucskált a ház sarkánál. Esetleg a hátsó ajtó… a boszorkányok általában otthonosabban érzik maguk a hátsó ajtóknál…
Ahogy Ogg Ángyi mindig is tette. Egyenesen a palotához tartozó hátsó ajtó felé tartott. Elég könnyű volt bejutni; ez nem olyan kastély volt, mint az otthoniak, amelyek roppant világosan fejezik ki elképzelésük a bentről és a kintről s úgy építették meg őket, hogy ezt a kettőt elkülönítsék. Ez azonban, nos, mesébe illő kastély volt, csupa cukormáz oromzat és apró, égnek meredő fiatorony. Egyébként meg senki sem figyel föl különösebben a kis öregasszonyokra. A kis öregasszonyok, a kifejezés értelmezésénél fogva, ártalmatlanok, jóllehet a kontinensen több ezer mérföldön áthúzódó falvak egész sorában ezt az értelmezést épp mostanában korszerűsítik a legújabb fejlemények alapján.
A kastélyok, Ogg Ángyi tapasztalata szerint, olyanok, mint a hattyúk. Úgy néznek ki, mint amik felségesen libegnek át az Idő vizein, ám valójában átkozottul sok tevékenység zajlik a felszín alatt. Lesz egy labirintus kamrákból és konyhákból és mosókonyhákból és sörfőzdékből — Ogg Ángyinak határozottan tetszett a sörfőzdék ötlete -, és az emberek sose vesznek észre még egy vén tyúkot a helyszínen, aki bekap bármilyen fölös, szanaszét heverő ennivalót.
Ráadásul még pletykákhoz is jutsz. Ogg Ángyi a pletykálást is kedvelte.
Mállotviksz Néne vigasztalanul barangolt a tiszta utcákon. Nem kereste a másik kettőt. Ebben egész biztos volt. Persze, lehet, hogy történetesen beléjük botlik, valahogy véletlenül, és akkor jelentőségteljes pillantást vet majd rájuk. De határozottan nem keresgéli őket.
Az utca végén tömeg tolongott. Abból az ésszerű föltevésből kiindulva, hogy Ogg Ángyi ott lehet a közepén, Mállotviksz Néne arrafelé sodródott.
Ángyi nem volt ott. Állt viszont ott egy kiemelkedő dobogó. És egy alacsony férfi megláncolva. És néhány tarkaruhás őr. Az egyikük bárdot markolt.
Nem kell ahhoz nagy utazónak lenned, hogy megértsd, ennek a drámai jelenetnek nem az a célja, hogy a megláncolt férfinak átadjanak egy aláírt oklevelet meg az irodában mindenkitől összegyűjtött pénzt.
Néne oldalba bökött egy bámészkodót.
— Mi történik?
A pasas oldalvást Nénére sandított.
— Az őrök rajtakapták lopás közben — válaszolta.
— Á! Hát, eléggé bűntudatosnak látszik — jegyezte meg Néne. A megláncolt emberek hajlamosak arra, hogy bűntudatosnak tűnjenek. — Szóval mit fognak csinálni vele?
— Móresre tanítják.
— És azt hogyan teszik?
— Látja a bárdot?
Néne egész idő alatt le nem vette róla a szemét. De most hagyta, hogy figyelme körbejárjon a sokadalmon, elkapva egyes gondolattöredékeket.
Egy hangya elméjét könnyű olvasni. Abban csak egyetlen, nagy gondolatáramlat létezik: Cipelni, Cipelni, Harapni, Behatolni a Szendvicsekbe, Cipelni, Enni. Valami kutyához hasonló már sokkal bonyolultabb — egy kutya képes egyidejűleg több gondolatot is gondolni. Azonban az emberi elme hatalmas, mogorva, villámokkal teli gondolatfelhő, s mindegyik gondolat körülhatárolt mennyiséget foglal el a földolgozáshoz szükséges időből az agyban. Meglelni azt, amiről a tulajdonos azt gondolja, hogy gondolja az előítéletek, emlékek, aggodalmak, remények és félelmek ködének közepette, csaknem lehetetlen.