De ha elegendő ember gondolja nagyjából ugyanazt, az hallhatóvá válik, és Mállotviksz Néne tudatára ébredt a félelemnek.
— Úgy néz ki, olyan lecke lesz, amit nem fog egyhamar elfelejteni — mormolta.
— Szerintem elég gyorsan el fogja felejteni — mondta a néző, s aztán eloldalgott Néne mellől, ugyanúgy, ahogy az emberek eltávolodnak a villámhárítótól zivatar idején.
És ezen a ponton Néne elkapott a gondolatok zenekarában egy disszonáns hangot. A tömeg közepén akadt két nem emberi tudat.
Az alakjuk egyszerű volt, tiszta és céltudatos, akár a meztelen penge.
Érzékelt korábban ilyen elméket és sosem rajongott ezért az élményért.
Végigfürkészte a sokaságot és megtalálta az elmék tulajdonosait. Azok pislogás nélkül meredtek az emelvényen látható alakokra.
Ezek a nézők nők voltak, vagy legalábbis jelenleg női formát viseltek; magasabbak Nénénél, karcsúak, akár a nádszál és széles kalapot hordtak, rajta fátyollal, amely eltakarta az arcuk. Ruhájuk csillámlott a napfényben — talán kék, talán sárga, talán zöld. Talán mintás. Lehetetlen volt megállapítani. A legkisebb mozdulat megváltoztatta a színeket.
Néne nem tudta kivenni vonásaik.
Igenis akadnak boszorkányok Génuában. Legalábbis egy biztosan.
Az emelvényről hallatszó hangra odafordult.
És már tudta, hogy miért olyan csöndesek és kedvesek az emberek Génuában.
Néne hallott arról, hogy vannak olyan országok külföldön, ahol levágják a tolvajok kezét, hogy soha többé ne tudjanak lopni. És neki sohasem tetszett ez az eljárás.
Itt Génuában nem ezt tették. A tolvajok fejét csapták le, hogy soha többé ne tudjanak még gondolni se lopásra.
Néne pontosan tudta, hogy most hol vannak a boszorkányok Génuában.
Hatalmon.
Magrat odaért a ház hátsó ajtajához. Az nyitva állt.
Megint összeszedte magát.
Bekopogtatott, afféle udvarias és félénk módon.
— Ööö… — szólalt meg.
Egy tál piszkos víz csapódott egyenesen az arcába. Szappanhabbal teli füle árapályként harsogó fájdalmán át hallotta, amint egy hang így szóclass="underline" — Jaj, bocsánat. Nem tudtam, hogy áll ott valaki.
Magrat kitörölte a vizet a szeméből s megpróbálta fókuszba hozni az előtte lévő homályos figurát. Valamiféle narratív bizonyosság ötlött föl az elméjében.
— A neved Pipőke? — kérdezte.
— Úgy van. Maga kicsoda?
Magrat alaposan szemügyre vette újonnan föllelt keresztlányát. Ő volt a legvonzóbb fiatal nő, akit Magrat valaha látott — a bőre barna, mint a dió, a haja annyira szőke, hogy csaknem fehér, nem teljesen szokatlan kombináció az olyan nemtörődöm városban, amilyen Génua valaha volt.
Mit kell mondania az embernek ilyen alkalommal?
Magrat eltávolított egy darab krumplihéjat az orráról.
— Én vagyok a tündérkeresztanyád — közölte. — Érdekes, tisztára hülyén hangzik most, hogy eljöttem megmondani…
Pipőke rámeredt.
— Te?
— Khm. Igen. Van varázspálcám meg minden. — Magrat meglengette a varázspálcát, hátha ez segít. Nem segített.
Pipőke félrehajtotta a fejét.
— Azt hittem, a tifélétek csillogó kis fények meg egy villanásnyi zaj záporában kell megjelenjen — jegyezte meg gyanakvóan.
— Nézd, az ember csak hozzájut a varázspálcához — felelte kétségbeesetten Magrat. — Nem kap egy egész könyvnyi használati utasítást hozzá.
Pipőke fürkésző pillantást vetett rá. Aztán azt mondta: — Gondolom, akkor jobb lesz, ha bejössz. Pont időben érkeztél. Amúgy is épp teát főztem.
A szivárványszínekben játszó nők beszálltak egy lenyitott tetejű hintóba. Néne észlelte, hogy, noha gyönyörűek, ügyetlenül lépkednek.
Nos, nem csoda. Nem lehetnek hozzászokva lábakhoz.
Néne azt a módot is észrevette, ahogy az emberek nem néznek a hintóra. Nem arról volt szó, hogy nem látták. Egyszerűen csak nem engedték, hogy a tekintetük hosszan nyugodjék rajta, mintha létének puszta elismerésétől bajba kerülhetnének.
És megfigyelte a hintóba fogott lovakat is. Azoknak jobbak voltak az érzékei, mint az embereknek. Tudták, hogy mi van mögöttük, és egyáltalán nem tetszett nekik.
Néne követte őket, ahogy végiggaloppoztak lesunyt füllel és vad tekintettel az utcákon. Végül behajtották őket egy nagy és roskadozó ház kocsifelhajtójára a palota közelében.
Néne meglapult a fal mellett és megjegyezte a részleteket. Vakolat pergett a ház falairól és még a kopogtató is leesett az ajtóról.
Mállotviksz Néne nem hitt a különféle légkörökben. Nem hitt az okkult aurában. Mindig úgy vélte, boszorkánynak lenni jobban múlik azon, miben nem hiszel, mint a hiedelmeken. De kész volt elhinni, hogy ebben a házban van valami roppant kellemetlen. Nem gonosz. A két nem-egészen-nő nem volt gonosz, ugyanúgy, ahogy egy tőr vagy egy meredek szikla sem gonosz. A gonoszság a választás képességét jelenti. Ám a tőrt forgató vagy valakit a szikláról lelökő kéz lehet gonosz, és valami ilyesmi zajlik itt.
Őszintén kívánta, hogy bárcsak ne tudná, ki van emögött.
Már korábban rámutattunk, hogy az olyan emberek, mint Ogg Ángyi, mindenhol fölbukkannak. Mintha lenne egy morfikus generátor, amit annak szenteltek, hogy állítson elő nevetni szerető és alkalmi korsóktól csöppet sem idegenkedő öregasszonyokat — az alkalmi korsók különösen olyan italokra vonatkoznak, amelyeket rendes körülmények között icipici kupicában szolgálnak föl. Mindenfelé megtalálod az ilyen öregasszonyokat, gyakran párban.[11]
Hajlanak ugyanis egymás vonzására. Lehetséges, hogy valamiféle titkos társaságot alkotnak, amelynek tagjai közé születéskor iratkoznak be. Lehetséges, hogy nem hallható jelzéseket sugároznak, melyek tudtul adják, van itt valaki, akit rá lehetne venni, hogy óóózzon mások unokáiról készült képek láttán.
Ogg Ángyi talált magának egy barátnőt. Mrs. Kellemesnek hívták, foglalkozására nézvést szakácsnő volt, és az első fekete bőrű ember, akivel Ángyi valaha is szót váltott.[12] Valamint az a fajta igencsak kiváló szakácsnő volt, aki az idő nagy részében udvart tart egy széken ülve a konyha közepén, látszólag alig-alig figyelve a körülötte zajló sürgés-forgásra.
Nagy néha kiadott egy utasítást. És tényleg csak nagy néha volt ezekre szükség, mert az évek során gondoskodott róla, hogy a személyzet vagy az ő ízlése szerint csinálja a dolgokat, vagy sehogy. Egyszer-kétszer, némi szertartásossággal, fölkelt, megkóstolt valamit és esetleg hozzáadott egy csipet sót.
Az ilyen emberek mindig készek csevegni bármely vándorkereskedővel, gyógyfűárussal, vagy a vállán macskát hurcoló kis öregasszonnyal. Csöves úgy lovagolt Ángyi vállán, mintha épp most ette volna meg a papagájt.
— Akkor hát Zsíros Ebédidőre érkezett ide? — kérdezte Mrs. Kellemes.
— Üzleti ügyben segítek egy barátnak — válaszolta Ángyi. — Hű, ezek a sütemények igazán jóízűek!
— Úgy értem, ránézvést látom — jelentette ki Mrs. Kellemes közelebb lökve a tányért Ángyihoz -, hogy kegyed mágikus szerzet.
12
A rasszizmus nem okozott gondot a Korongvilágon, mert — a trollok és törpék és így tovább miatt — a fajtagyűlölet sokkal érdekesebbnek bizonyult. A feketék és a fehérek tökéletes harmóniában éltek és szövetségre léptek egymással a zöldek ellen.