— Akkor kegyed jóval többet lát, mint a legtöbben errefelé — jegyezte meg Ángyi. — Tudja, utcahosszal javítana ezeken a süteményeken, ha lenne mibe mártogatni őket, mit szól ehhez?
— Mit szólna olyasvalamihez, amiben van banán?
— A banán príma — vágta rá Ángyi boldogan. Mrs. Kellemes erélyesen odaintett az egyik konyhalánynak, aki hozzáfogott a munkához.
Ángyi vaskos lábát himbálva ült a székén és érdeklődéssel tekintett körbe a konyhában. Vagy húsz szakács ügyködött olyan célratörően, akár egy zárótüzet adó tüzérszakasz. Hatalmas torták készültek. A tűzhelyeken állattetemek sültek egészben; nyársforgató kutyák vágtáztak a taposókerekeken. Egy megtermett, kopasz férfi, akinek arcát keresztbe szelte egy sebhely, türelmesen kis pálcikákra szúrta a kolbászokat.
Ángyi még nem reggelizett. Csöves ugyan már reggelizett valamit, de az mit sem számított. Mindketten afféle válogatott kulináris kínzáson estek át.
Mint akiket hipnotizáltak, mindketten odafordultak, hogy figyeljék a két, egy tálca zsúrszendvics alatt roskadozó szolgálólányt.
— Látom én, hogy kegyed roppant jó megfigyelő, Mrs. Ogg — szólalt meg Mrs. Kellemes.
— Csak egy szeletet — felelte gondolkozás nélkül Ángyi.
— Azt is megállapítom — folytatta egy idő múlva Mrs. Kellemes -, hogy nem közönséges fajta macska van a kegyed vállán.
— Ebben teljesen igaza van.
— Tudom, hogy igazam van.
Sárga habbal csordultig tele poharat csúsztatott Ángyi elé, aki tűnődve nézegette és megpróbált visszatérni a szóban forgó ügyre.
— Szóval — mondta. — Mit gondol kegyed, hová kellene menjek, hogy megtudjam, hogyan csinálnak varázslatot itt…
— Szeretne valamit enni? — tudakolta Mrs. Kellemes.
— Mi? Naná!
Mrs. Kellemes a szemét forgatta.
— Nem ezt a vackot. Én nem ennék ebből a vacakból — jelentette ki keserűen.
Ángyinak megnyúlt a képe.
— De hát kegyed főzi! — mutatott rá.
— Csak azér’, mert rám parancsoltak. A néhai Báró tudta, mi a jó ennivaló. Ez a vacak? Semmi más, csak sertés- meg marha- meg bárányhús és pocsékságok az olyanoknak, akik sose ettek jobbat ennél. Az egyetlen négylábú, amit érdemes megenni, az aligátor. Úgy értettem, igazi ennivalót.
Mrs. Kellemes körbenézett a konyhában.
— Sara! — kiáltotta.
Az egyik alszakácsnő megfordult.
— Igen, naccsága?
— Én meg ez a hölgy elugrunk most. Csak gondoskodj szépen mindenről, oké?
— Igen, naccsága.
Mrs. Kellemes fölállt és jelentőségteljesen odabiccentett Ogg Ángyinak.
— A falnak is füle van — közölte.
— Ejha! Tényleg?
— Elmegyünk sétálni egy kicsit.
Mostanra úgy tűnt Ogg Ángyinak, hogy Génuában két város van. Ott van a fehér város, csupa új házzal és kék tetejű palotával és körülötte, sőt még alatta is, ott lapul az óváros. Az új város lehet, hogy nem szereti a régi jelenlétét, de igazából nem tudna meglenni nélküle. Valakinek, valahol, csak el kell végeznie a főzést.
Ogg Ángyi eléggé szeretett főzni, föltéve, hogy akadnak ott mások, akik megcsinálják az olyasmiket, mint a zöldségek aprítása meg a mosogatás utána. Mindig is úgy tartotta, hogy tud olyasmiket csinálni egy darabka marhahússal, amik soha eszébe se jutottak volna az ökörnek. Ám most ráébredt, hogy az nem főzés. Legalábbis összehasonlítva a főzéssel Génuában. Az csak életben maradás, olyan kellemesen, ahogy csak lehet. Bárhol Génuán kívül a főzés csupán állatok és madarak és halak és zöldségek darabkáinak fölmelegítése addig, míg meg nem barnulnak.
Viszont az volt a fura, hogy a szakácsoknak Génuában nem volt semmi ehetője, amit megfőzhetnének; legalábbis semmi olyasmi, amit Ángyi táplálkozásra alkalmasnak tartott volna. Az ő elképzelése szerint az étel négy lábon közlekedik, esetleg kettőn meg egy pár szárnyon. Vagy minimum uszonyai vannak. Az olyan étel ötlete, aminek négynél több lába van, teljességgel újdonsült… illetve főzött volt számára.
Génuában nem akadt sok főznivaló. Ezért aztán mindent megfőztek. Ángyi sosem hallott garnéláról vagy langusztáról vagy homárról; neki egyszerűen úgy tűnt, mintha Génua polgárai kikotornák a folyó fenekét és fölforralnák, akármi kerül is elő.
A lényeg az, hogy egy jó génuai szakács képes fogni egy marok kifacsart sarat, néhány elszáradt levelet, egy-két csipet kiejthetetlen nevű fűszert és olyan fogást előállítani, amitől egy ínyenc a hála könnyeire fakad és megesküszik, hogy jobb ember lesz egész hátralévő életében, ha csak még egy tányérnyit kaphat belőle.
Ogg Ángyi békésen baktatott, míg Mrs. Kellemes átvezette őt a piacon. Megtekintette a kígyók ketreceit és rejtélyes indájú fűszernövények állványait. Megböködte a kéthéjú kagylók tálcáit. Megállt csevegni Ogg Ángyi-alakú hölgyekkel, akik kis bódékat üzemeltettek, amelyek két garasért különös hallét mértek meg rákot kifliben. Mindent megkóstolt. Rettentő jól érezte magát. Génua, a szakácsok városa, végre olyan étvággyal szembesült, amilyet megérdemelt.
Végzett egy tányér hallal, összevigyorgott a kis öregasszonnyal, aki a halasbódét fenntartotta, s biccentettek egymásnak.
— Hát, ez az egész… — kezdte s Mrs. Kellemes felé fordult.
Mrs. Kellemes nem volt sehol.
Egyesek elrohantak volna, hogy megkeressék őt a tömegben, ám Ogg Ángyi csak állt és tűnődött.
A mágiáról faggattam, gondolta, és ő idehozott és itt hagyott engem. Gondolom, azér’, merhogy a falaknak füle van. Szóval talán nekem kell megtenni a többi lépést.
Körülnézett. Egy nagyon otromba sátor állt nem messze a bódéktól, pont a folyó mellett. Nem volt rajta cégér, ám előtte egy fazék rotyogott lanyhán a tűzön. Durva agyagtálak álltak halomban a fazék mellett. Hébe-hóba kilépett valaki a sokaságból, vett magának egy tállal abból, ami a fazékban volt, s aztán egy maroknyi pénzt pottyantott a sátor előtti tányérba.
Ángyi odaballagott és belenézett a fazékba. Izék bukkantak a felszínre s süllyedtek el újra. Az egész színe általánosságban barna volt. Buborékok alakultak ki, híztak nagyra és pattantak szét ragacsosan, rendszeres „blopp” hangot kiadva. Akármi is lejátszódhat abban a fazékban. Élet jöhet létre spontánul benne.
Ogg Ángyi mindent ki szokott próbálni egyszer. Néhány dolgot pedig akár több ezerszer is.
Leakasztotta a merőkanalat, fogott egy tálat és szedett magának.
Egy pillanattal később félrelökte a sátor ajtaját és benézett a sátorbelső feketeségébe.
Egy alak ült törökülésben a homályban és pipázott.
— Szabad bejönni? — kérdezte Ángyi.
Az alak bólintott.
Ángyi leült. Tisztes idő elteltével elővette a saját pipáját.
— Mrs. Kellemes a kegyed barátja, gondolom.
— Ismer engem.
— Á!
Kívülről szórványos csörrenések hallatszottak, amikor egy vevő mert magának.
Kék füst kígyózott Ogg Ángyi pipájából.
— Nem hinném — jegyezte meg -, hogy sokan távoznának fizetés nélkül.
— Nem.
Újabb szünet után Ogg Ángyi megszólalt: — Fölteszem, némelyikük megpróbál arannyal meg drágakővel meg illatos balzsalikomokkal meg ehhez hasonlókkal fizetni?
— Nem.
— Hihetetlen.
Ogg Ángyi egy ideig némán ült, hallgatva a piac távoli lármáját és összeszedve minden erejét.