— Mi a neve?
— Gombó.
— Nagyon finom.
— Tudom.
— Gondolom, aki így tud főzni, az képes bármire — Ogg Ángyi összpontosított -, Mrs… Gogol.
Várakozott.
— Ráhibázott, Mrs. Ogg.
A két nő egymás homályos körvonalára meredt, akár az összeesküvők, akik megadták a jelszót és rá a választ és most várnak, hogy kiderüljön, mi lesz a következő lépés.
— Ahonnan én jövők, ott mi ezt boszorkányságnak nevezzük — mormolta Ángyi a bajsza alatt.
— Ahonnan én jövök, ott mi ezt vudunak nevezzük — válaszolta Mrs. Gogol.
Ángyi ráncos homloka még jobban összeráncolódott.
— Az nem babákkal meg halottakkal meg ilyesmikkel babrálás? — kérdezte.
— És a boszorkányság nem ruhátlanul rohangászás meg tűk döfködése emberekbe? — kérdezett vissza Mrs. Gogol érzelemmentesen.
— Á — felelte Ángyi. — Értem, hogy gondolja.
Kényelmetlenül fészkelődött. Alapjában véve becsületes nő volt.
— Bár azt el kell ismerjem…- tette hozzá -, hogy néha… esetleg egyetlenegy tű…
Mrs. Gogol komoran bólintott. — Oké. Néha… esetleg egyetlenegy zombi — mondta.
— De csak ha nincs más választás.
— Persze. Amikor nincs más választás.
— Mikor… tudja… az emberek nem adják meg a kellő tiszteletet, ilyesmik.
— Amikor ki kell festeni a házat.
Ángyi összes fogát kivillantva vigyorgott. Mrs. Gogol is elvigyorodott, s fölülmúlta őt fogak terén harminc darabbal.
— A teljes nevem Gytha Ogg. De az emberek Ángyinak hívnak.
— Az én teljes nevem Erzulie Gogol. És az emberek Mrs. Gogolnak hívnak.
— Ahogy én látom a dolgot — szólt Ángyi -, ez itt külhon, szóval talán másféle itt a mágia. Magától értetődik. Mások a fák, mások az emberek, mások az italok és van bennük banán, szóval a varázslásnak is másnak kell lennie. Aztán azt gondoltam… Gytha lányom, nem vagy te olyan öreg, hogy ne tanulhass.
— Hogyne.
— Valami nem stimmel ezzel a várossal. Azonnal éreztem, amint betettem a lábam ide.
Mrs. Gogol bólintott.
Egy darabig nem hallatszott más, csak időről időre pipapöfékelés.
Aztán csörrent valami odakint, amit töprengő csönd követett.
Egy hang így szólt: — Gytha Ogg? Tudom, hogy odabenn vagy.
Mrs. Gogol körvonala kivette a pipát a szájából.
— Ez aztán kiváló — mondta. — Kitűnő ízérzékelése van neki.
Kinyílt a sátorlap.
— Szia, Eszme! — üdvözölte Ogg Ángyi.
— Szálljék áldás erre a… sátorra — kívánta Mállotviksz Néne, a homályt fürkészve.
— Ez itt Mrs. Gogol — mutatta be a nőt Ángyi. — Ő vudu vajákosként ténykedik. Ez az, amik a boszorkányok errefelé.
— Nem ők az egyedüli boszorkányok errefelé — jelentette ki Néne.
— Mrs. Gogolra nagy benyomást tett, hogy kinyomoztad az ittlétem — közölte Ángyi.
— Nem volt nehéz — felelte Néne. — Mihelyt észrevettem, hogy Csöves odakint mosakszik, a többi már csak következtetés kérdése volt.
A sátor homályában Ángyi azt a mentális képet alakította ki Mrs. Gogolról, hogy öreg. Amire nem számított, amikor a vudu vajákosasszony kilépett a szabadba, az egy szemrevaló, középkorú, Nénénél magasabb nő volt. Mrs. Gogol súlyos aranyfülbevalót viselt, fehér blúzt meg bő, vörös szoknyát fodrokkal. Ángyi érzékelte Mállotviksz Néne rosszallását. Amit a vörös szoknyát hordó nőkről beszélnek, az még rosszabb annál is, amit a vörös cipellős fehérnépekről állítanak, akármi legyen is az.
Mrs. Gogol megállt és fölemelte karját. Szárnyverdesés hallatszott.
Csöves, amely addig hajbókolva Ángyi lábához dörgölőzött, fölnézett és fújt. A legnagyobb és legfeketébb kakas, amit Ángyi valaha is látott, telepedett Mrs. Gogol vállára. A legintelligensebb tekintetet vetette rá, amit madáron valaha észlelt.
— Nahát! — szólalt meg meghökkenve. — Ez a legnagyobb kakas, amit valaha is láttam, márpedig láttam egy párat a magam idején.
Mrs. Gogol helytelenítőleg húzta fel egyik szemöldökét.
— Sose volt rendes neveltetésben része — mentegette Néne.
— Mivelhogy egy csirkefarm mellett laktam meg minden, ezzel folytattam volna — vette zokon Ángyi.
— Ez itt Legba, egy sötét és veszélyes szellem — jelentette ki Mrs. Gogol. Közelebb hajolt és a szája sarkából súgta oda: — Csak magunk között, ő mindössze egy nagy, fekete kakas. De tudják, hogy van ez.
— A reklám mindig kifizetődik — értett egyet Ángyi. — Ez itt Csöves. Köztünk legyen mondva, ő egy pokolfajzat.
— Nos, ő macska — mondta nagyvonalúan Mrs. Gogol. — Nem is lehetne mást várni tőle.
Kedves Jászón és mindenki!
Hát nem döbenetesek a dolgok, amik megtörtének, amikor nem is számítasz rájuk, például találkoztunk Mrs. Gogolal, aki napközbe szakácsnőként dolgozik, de amúgy vudu boszorkány, nem szabad elhined aszt a rengeteg badarságot a fekete mágiáról, exetra, az Kamu, ő olyan, mint mink, csak más. Amit a zombikról beszélnek, igaz, bár nem az, amit gondolsz…
Génua furcsa város, döntötte el Ángyi. Letérsz a főbb utcákról, végigsétálsz egy mellékutcán, átmész egy kis kapun és hirtelen fák vannak mindenütt, mohával, meg rajtuk lógó lámákkal, és a talaj elkezd inogni a lábad alatt és átváltozik mocsárrá. Az ösvény mindkét oldalán sötét tavacskák terültek el, amelyekben itt-ott, a liliomok között, olyasféle fatörzsek úsztak, amilyet a boszorkányok még sosem láttak.
— Az istenekre, ezek átkozottul nagy gőték — jelentette ki.
— Aligátorok.
— Az istenekre! Biztos jó sok kajához jutnak.
— Úgy van.
Maga Mrs. Gogol háza a folyami uszadékfa egyszerű esetének látszott, mohával fedve és közvetlen az ingovány fölé építve négy, szilárd póznán. Elég közel volt a város közepéhez ahhoz, hogy Ángyi hallhassa az utcai kiáltásokat és a paták kipi-koppját, de a vityillót a maga kis lápjában csönd övezte.
— Nem háborgatják itt kegyed az emberek? — tudakolta Ángyi.
— Azok nem, akikkel nem akarok találkozni. — A liliomágyások megmozdultak. V-alakú hullám terjedt szét a legközelebbi tavacskán.
— Önállóság — helyeselt Néne. — Az mindig roppant fontos.
Ángyi számító pillantással méregette a csúszómászókat. Azok megkísérelték hasonlóval viszonozni és föladták, amikor a szemük könnyezni kezdett.
— Fölteszem, pont jól jönne nekem vagy kettő otthon — jelentette ki tűnődően, amikor azok ismét elsiklottak. — Jászónom ki tudna ásni egy újabb tavat, semmi gond. Mit is mondott, mit esznek?
— Bármit, amit akarnak.
— Tudok egy viccet aligátorokról — szólalt meg Néne annak a hangján, aki nagy és ünnepélyes igazságot hirdet ki.
— Te? Ez nem lehet igaz! — képedt el Ogg Ángyi. — Soha életedben nem hallottam tőled viccet!
— Az, hogy nem mondok vicceket, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem őket — közölte Néne gőgösen. — Erről a férfiról szól…
— Miféle férfiról? — firtatta Ángyi.
— Ez a férfi bement egy vendéglőbe. Igen. Vendéglő volt. És meglátta a kiírást. A feliraton ez állt „Bármiféle szendvics kapható”. Szóval azt mondta „Kérek egy aligátor szendvicset — de gyorsan!”