A másik kettő rámeredt.
Ogg Ángyi odafordult Mrs. Gogolhoz.
— Szóval… kegyed akkor egyedül lakik itt? — érdeklődött derűs mosollyal. — Egyetlen teremtett lélek sem akad erre?
— Mondhatni úgy is — válaszolta Mrs. Gogol.
— Tudjátok, az a poén, hogy az aligátorok… — kezdte hangosan Néne, aztán elhallgatott.
A vityilló ajtaja kitárult.
Ez egy másik nagy konyha volt. Valaha régen fél tucat szakácsnak nyújtott munkalehetőséget. Most barlang volt, távoli sarkait árnyak lepték, fölaggatott serpenyőit és levesestálait por fakította. A nagy asztalokat félretolták a fal mellé s csaknem a plafonig megrakták őket ósdi edényekkel; a tűzhelyek, amelyek elég nagynak látszottak egész tehenek egybesütéséhez és egy ármádia jóllakatásához, kihűlve álltak.
A szürke kietlenség közepére valaki odaállított egy kis asztalt a kandalló mellé. Tarka szőnyeg négyszögére. Egy lekvárosbödön virágokat tartalmazott, amelyeket azon egyszerű módszerrel állítottak össze, hogy fogtak egy maroknyit és betuszkolták a bödönbe. Az így keltett hatás: némileg érzelgős derű kis tere az általános komorságban.
Pipőke kétségbeesetten rakosgatott néhány dolgot ide-oda, aztán állt és afféle védekezően félénk mosollyal nézett Magratra.
— Nagy butaság tőlem, ugye. Gondolom, te hozzá vagy szokva az ilyesmihez — szólalt meg.
— Khm. Igen. Ó, igen. Egyfolytában — válaszolta Magrat.
— Csak hát arra számítottam, hogy te kissé… idősebb leszel? Nyilván ott voltál a keresztelőmön?
— Á! Valóban? — lepődött meg Magrat. — Nos, tudod, a dolog úgy áll…
— Mindazonáltal fölteszem, hogy úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz — tette hozzá segítőkészen Pipőke.
— Á. Igen. Ööö.
Pipőke kissé tanácstalannak tűnt egy pillanatig, mintha megpróbálna rájönni, miért — ha Magrat úgy nézhet ki, ahogy csak akar — választotta azt, hogy úgy nézzen ki, ahogy.
— Hát akkor — kérdezte -, most mit csinálunk?
— Említettél némi teát — felelte Magrat, hogy időt nyerjen.
— Ó, persze! — Pipőke a kandalló felé fordult, ahol egy megfeketedett vízforraló kanna lógott afölött, amit Mállotviksz Néne az optimista tüzének szokott nevezni.[13]
— Hogy hívnak? — szólt oda a válla fölött.
— Magrat — válaszolta Magrat leülve.
— Az… szép név — mondta udvariasan Pipőke. — Természetesen te tudod a nevem. Jelzem, olyan sok időt töltök főzve ezen a nyavalyáson, hogy mostanra Mrs. Kellemes Hamukának nevez. Bután hangzik, nem?
Hamukapipőke, gondolta Magrat. Tündérkeresztanyáskodom egy olyan lány fölött, akinek neve úgy hangzik, mint valami mesebeszéd.
— Lehetne rajta csiszolni — ismerte el.
— Nincs szívem letolni érte, mert azt gondolja, hogy jópofán hangzik — magyarázta Pipőke. — Én azt gondolom, hogy úgy hangzik, mint valami dajkamese.
— Ó, én azt azért nem mondanám — tiltakozott Magrat. — Huh. Ki az a Mrs. Kellemes?
— A szakácsnő a palotában. Eljön ide, hogy fölvidítson, amikor ők nincsenek itthon…
Pipőke megpördült, fegyverként tartva a megfeketedett vízforraló kannát.
— Nem fogok elmenni abba a bálba! — csattant föl. — Nem fogok hozzámenni a királyfihoz! Megértetted?
A szavak úgy buggyantak elő, akár az öntött acél.
— Jól van! Jól van! — nyugtatta Magrat, aki a szavak erejétől megdöbbent.
— Nyálas egy pasinak látszik. Borsódzik tőle a hátam — jelentette ki komoran Hamuka. — Azt beszélik, fura a szeme. És mindenki tudja, hogy mit csinál éjjelente!
Mindenki, csak én nem, gondolta Magrat. Soha senki nem mond el nekem ilyesmiket.
Fennhangon azonban így szólt: — Nos, nem kell sok ahhoz, hogy ezt elintézzük. Úgy értem, rendes körülmények közt a királyfival összeházasodás okoz nehézséget.
— Nem, számomra nem — válaszolta Hamuka. — Már el van rendezve az egész. A másik keresztanyám azt mondja, hogy muszáj megtennem. Azt mondja, hogy ez a sorsom.
— Másik keresztanya? — kérdezte Magrat.
— Mindenkinek kettő van — felelte Pipőke. — Egy jó meg egy rossz. Ezt tudnod kell. Te melyik vagy?
Magrat agya teljes gőzzel kattogott.
— Ó, természetesen a jó — állította. — Kétségtelen.
— Fura — közölte Pipőke -, pont ugyanezt mondta másik is.
Mállotviksz Néne ült a maga speciális, összezárt térdű, könyök a testhez szorítva módján, amitől a lehető legkevesebb került kapcsolatba belőle a külvilággal.
— Az áldóját, ez aztán remek kaja — jelentette ki Ogg Ángyi, kipucolva a tányérját azzal, amiről Néne csak remélni tudta, hogy kenyér. — Meg kéne kóstolnod egy csipetnyit, Eszme.
— Újabb repeta, Mrs. Ogg? — tudakolta Mrs. Gogol.
— Nem bánom, Mrs. Gogol. — Ángyi oldalba bökte Mállotviksz Nénét. — Tényleg nagyon finom, Eszme. Pont olyan, mint a becsinált.
Mrs. Gogol oldalra hajtott fejjel nézett Nénére.
— Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet talán nem az étel aggasztja — jegyezte meg. — Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet a fölszolgálás nyugtalanítja.
Egy árny pillantott végig Ogg Ángyin. Egy szürke kéz elvette a tányérját.
Mállotviksz Néne köhintett egyet.
— Semmi kifogásom a halott emberek ellen — szögezte le. — A legjobb barátaim némelyike is halott. Mindamellett, csak nem tűnik rendben lévőnek, hogy a hullák mászkáljanak.
Ogg Ángyi fölnézett az alakra, aki most merte a harmadik adagot a titokzatos léből a tányérjába.
— Maga hogy vélekedik erről, Mr. Zombi?
— Pompás egy élet, Mrs. Ogg — válaszolta a zombi.
— Tessék… Látod, Eszme? Ő csöppet sem bánja. Jobb, mint egész nap bezárva lenni egy levegőtlen koporsóba, ebben biztos vagyok.
Néne fölpillantott a zombira. Az magas, jóképű férfi volt, vagyis, formailag csak volt valaha. De még mindig annak tűnt, csak most úgy nézett ki, mint aki átsétált egy pókhálókkal teli szobán.
— Mi a maga neve, halott ember? — firtatta.
— Szombatnak neveznek.
— Szombat Szolga, mi? — froclizta Ogg Ángyi.
— Nem. Csak Szombat, Mrs. Ogg. Csak Szombat.
Mállotviksz Néne a zombi szemébe nézett. Az sokkal értelmesebb volt, mint az általa látott legtöbb szem, amelyek olyan emberekhez tartoztak, akik, látszólag, elevenek voltak.
Bizonytalan tudomása volt arról, hogy vannak dolgok, amiket megtehetsz egy halottal, hogy zombivá változtasd, bár ez a mágia olyan ágához tartozott, amit sosem kívánt földeríteni. Azonban többre van szükséged pusztán egy csomó bizarr halbelsőségnél meg külországi gyökereknél — az illetőnek akarnia kell visszajönni. Kell legyen valami szörnyű álma vagy vágya vagy célja, ami képessé teszi arra, hogy erőt vegyen magán a síron…
Szombat szeme izzott.
Néne elhatározásra jutott. Kinyújtotta a kezét.
— Nagyon örvendek a találkozásnak, Miszter Szombat — mondta. — És biztos vagyok benne, hogy szeretni fogom a maga ízletes becsináltját.
— Gombónak nevezik — világosította föl Ángyi. — Van benne varjúháj is.
— Tudomásom van arról, hogy a varjúháj valamiféle növény, köszönöm szépen — fortyant föl Néne. — Nem vagyok teljesen tudatlan.