— Tudod, fura — mondta Pipőke -, de sosem láttam egyetlen egeret se ebben a házban. Sehol sem.
Magrat megborzongott. Úgy érezte, figyelik.
— Miért nem állsz odébb? Én ezt tenném.
— Hová? Különben is, mindig rám találnak. Vagy utánam küldik a kocsist meg a lovászokat.
— Ez rémes!
— Biztos vagyok benne, azt hiszik, hogy előbb vagy utóbb bárkihez hozzámegyek, csak hogy megszabaduljak a mosástól — jelentette ki Pipőke. — Nem mintha a Duc ruháit kimosná bárki is, szerintem — tette hozzá keserűen. — Gondolom, miután hordta őket, mindet elégetik.
— Amit te csinálni szeretnél az az önálló karrier — bátorította Magrat, hogy Pipőke el ne csüggedjen. — Saját magad asszonya akarsz lenni. Emancipálni akarod magad.
— Nem hiszem, hogy ezt szeretném csinálni — vélekedett Pipőke, óvatosan fogalmazva arra az esetre, ha oktalanság lenne megbántani egy tündérkeresztanyát.
— Dehogyisnem — válaszolta Magrat.
— Tényleg?
— Igen.
— Ó!
— Nem kell hozzámenned ahhoz, akihez nem akarsz.
Pipőke hátradőlt.
— Mennyire vagy jó? — tudakolta.
— Ööö… hát… gondolom, én…
— Tegnap megérkezett a ruha — világosította föl Pipőke. — Odafönt van a nagy utcai szobában, állványon, nehogy meggyűrődjék. Hogy tökéletes maradjon. És külön kifényesítették a hintót. Pótlakájokat is fölfogadtak.
— Igen, de talán…
— Azt hiszem, hamarosan hozzá kell majd mennem olyanhoz, akihez nem akarok — föltételezte Pipőke.
Mállotviksz Néne föl s alá járkált az uszadékfa-erkélyen. Az egész vityilló remegett a toporzékolásától. Hullámfodrok terjedtek szét, ahogy a kalyiba vissza-visszapattant a vízről.
— Naná, hogy nem emlékszel rá! — üvöltötte. — Anyánk kirúgta őt, amikor tizenhárom éves volt! Akkor mindketten kicsik voltunk! De én emlékszem a veszekedésekre! Hallani szoktam őket lefekvés után! A nővérem erkölcstelen volt!
— Amikor fiatalok voltunk, mindig azt szoktad volt állítani, hogy én vagyok erkölcstelen — jegyezte meg Ángyi.
Néne habozott, a megjegyzés lelki egyensúlyából pillanatnyilag kibillenve találta. Aztán ingerülten legyintett.
— Persze, hogy az voltál — hárította el. — De sosem használtál hozzá mágiát, igaz?
— Nem volt rá szükség — vágta rá boldogan Ángyi. — Egy vállról lecsusszanó ruha legtöbbször megtette a magáét.
— Le a vállról, egyenesen rá a fűre, ahogy emlékszem — hánytorgatta föl Néne. — Nem, ő használt hozzá mágiát. És még csak nem is közönséges varázslatokat. Ó, ő nagyon önfejű volt!
Ogg Ángyi már majdnem kibőkte: Micsoda? Úgy érted, nem engedékeny és befolyásolható, mint amilyen te vagy, Eszme? De leállította magát. Az ember nem bűvészkedik gyufákkal egy tűzijátékgyárban.
— Annak idején minden fiatalember apja eljött hozzánk panaszkodni — jelentette ki Néne sötéten.
— Hozzánk sose jöttek, hogy rám panaszkodjanak — büszkélkedett vidoran Ángyi.
— És mindig magát bámulta a tükrökben — folytatta Néne. — Pökhendi, mint egy macska, az volt bizony. Jobb szeretett tükörbe nézni, mint ki az ablakon, úgy ám.
— Hogy hívják?
— Lily.
— Szép név — mondta Ángyi.
— De most nem így hívatja magát — jegyezte meg Mrs. Gogol.
— Lefogadom, hogy nem!
— És ő mintegy irányítja a várost? — firtatta Ángyi.
— Erőszakos is volt!
— Mi végre akarja a várost uralni? — tudakolta Ángyi.
— Vannak tervei — felelte Mrs. Gogol.
— És hiú! Igazán hiú! — sorolta Néne, láthatólag csak úgy a nagyvilágnak.
— Te tudtad, hogy itt van? — kérdezte Ángyi.
— Volt egy ilyen érzésem! A tükrök!
— A tükörvarázs nem ártalmas — tiltakozott Ángyi. — Mindenféléket csináltam már tükrökkel. Rengeteg mókában lehet részed egy tükörrel.
— Ő nem csak egy tükröt használ — közölte Mrs. Gogol.
— Ó!
— Kettőt használ.
— Ó! Az más.
Néne a víz színére meredt. A saját arca bámult vissza rá a sötétből.
Legalábbis remélte, hogy a saját arca.
— Egész úton idefelé éreztem, hogy figyel minket — mesélte. — Akkor a legboldogabb, ha a tükrökön belül lehet. A tükrökön mesékbe erőltetve az embereket.
Megböködte a képmást egy gallyal. — Még engem is szemügyre vett Desiderata házában, pont mielőtt Magrat bejött. Egyáltalán nem jó érzés valaki mást pillantani meg a tükörképedben…
Elhallgatott. — Jut eszembe, hol van Magrat?
— Gondolom, tündérkeresztanyáskodik valahol — válaszolta Ángyi. — Azt mondta, nincs szüksége segítségre.
Magrat bosszús volt. Továbbá rémült is, amitől csak még jobban bosszankodott. Nem volt könnyű az emberek számára, amikor Magrat megharagudott. Olyan volt, mintha lucskos papírzsebkendő támadt volna rájuk.
— A szavam adom rá neked — közölte. — Nem kell elmenned a bálba, ha nem akarsz.
— Nem leszel képes leállítani őket — válaszolta komoran Pipőke. — Tudom, hogy működnek a dolgok ebben a városban.
— Nézd, már mondtam, hogy nem kell elmenned! — fakadt ki Magrat.
Elgondolkodott egy pillanatra.
— Nincs senki, akihez szívesebben hozzámennél, vagy igen? — kérdezte.
— Nincs. Nem ismerek sok embert. Nem kaptam erre lehetőséget.
— Akkor jó — mondta Magrat. — Ettől könnyebb lesz a dolog. Azt javaslom, hogy juttassunk ki téged innen… és vigyünk el valahová máshová.
— Nincs semmiféle máshol. Mondtam neked. Csak a mocsár. Megpróbáltam egyszer-kétszer és utánam küldték a kocsisokat. Nem voltak rosszindulatúak. Mármint a kocsisok. Ők csak félnek. Mindenki fél. Még a Nővérek is félnek, azt hiszem.
Magrat körbenézett az árnyékokra.
— Mitől? — tudakolta.
— Azt beszélik, hogy eltűnnek emberek. Ha fölingerelték a Ducöt. Valami történik velük. Mindenki roppant udvarias Génuában — fanyalgott Pipőke. — És senki sem lop és senki sem emeli föl a hangját és mindenki otthon marad éjjel, kivéve, amikor Húsfalókedd van. — Sóhajtott. — Na, az aztán olyasmi, ahova szeretnék elmenni. A karneválba. De mindig otthon tartanak. De hallottam, amint áthaladt a városon és azt hiszem, Génuának ilyennek kéne lennie. Ne csak a palotákban táncoljon néhány ember, hanem mindenki az utcákon.
Magrat összerázkódott. Nagyon távol érezte magát otthontól.
— Azt hiszem, ehhez elkelhet egy kis segítség — jelentette ki.
— Van varázspálcád — mutatott rá Pipőke.
— Azt hiszem, vannak alkalmak, amikor egy varázspálcánál többre van szüksége az embernek — szögezte le Magrat. Fölállt.
— De azt közlöm veled — mondta -, hogy rühellem ezt a házat. Rühellem ezt a várost. Hamukapipőke?
— Igen?
— Nem fogsz elmenni a bálba. Garantálom, hogy…
Megfordult.
— Mondtam neked — motyogta Pipőke, lesütve szemét. — Az ember még csak nem is képes meghallani őket.
Az egyik nővér állt a konyhába vezető lépcső tetején. Tekintete rendíthetetlenül Magratra szegeződött.