Azt mondják, mindenki rendelkezik valamilyen állat tulajdonságaival. Magratnak esetleg közvetlen mentális kapcsolata volt valamiféle kis, szőrös teremtménnyel. Érezte az összes kis rágcsáló rémületét a rezzenéstelen tekintetű halállal szemben. A pillantás fenyegetését árnyalva sokféle üzenet érkezett: a menekülés hasztalansága, az ellenállás ostobasága, az elmúlás elkerülhetetlensége.
Tudta, hogy nem tehet semmit. Elvesztette az irányítást a lába fölött. Olyan volt, mintha a parancsok közvetlenül abból a tekintetből jönnének, bele a gerincagyába. A tehetetlenség érzete csaknem megnyugtató volt…
— Szálljék áldás erre a házra!
A nővér sokkal gyorsabban pördült meg, mint amilyen sebességre ember képes lehet.
Mállotviksz Néne belökte az ajtót. — Ó, te jó istenek — harsogta. — Meg uramatyám.
— Aha — értett egyet Ogg Ángyi, betolakodva az ajtónyíláson mögötte. — Úgyszintén uramatyám.
— Mink csak egy pár vén koldusasszonyok vónánk — közölte Néne, hatalmas léptekkel átszelve a szobát.
— Házról házra kéregetve — tódította Ogg Ángyi. — Semmiféleképpen nem egyenesen idejőve.
Mindketten megragadták Magrat egyik könyökét és fölkapták a lábáról.
Néne odafordította a fejét.
— És kegyed, kisasszony?
Pipőke anélkül, hogy fölnézett volna, megrázta a fejét.
— Nem — válaszolta. — Nekem tilos elmennem.
Néne szeme összeszűkült. — Gondolom, igen — fogadta el. — Mindnyájunknak megvan a maga bejárandó útja, vagy legalábbis ezt mondják, jóllehet én nem állítom ezt. Gyere, Gytha!
— Már itt sem vagyunk — nyilatkozta vidáman Ogg Ángyi.
Megfordultak.
Az ajtóban megjelent a másik nővér.
— Azistenekre — füttyentett Ogg Ángyi. — Nem is láttam mozogni!
— Már épp elmenőben vagyunk — jelentette be hangosan Mállotviksz Néne. — Ha nincs ellene kifogása, méltóságos asszony?
Farkasszemet nézett a nővérrel.
A levegő rezgett.
Aztán Mállotviksz Néne fogcsikorgatva megszólalt: — Amikor azt mondom, futás, Gytha…
— Értettem — válaszolta Ángyi.
Néne tapogatott maga mögött és megtalálta a teáskannát, amit Magrat korábban használt. Méregette a kezében, vigyázva, hogy mozdulatai lassúak és óvatosak legyenek.
— Készen állsz, Gytha?
— Igen, Eszme.
— Futás!
Néne magasra hajította a teáskannát a levegőbe. Mindkét nővér feje a kanna felé rándult.
Ogg Ángyi kitámogatta a botladozó Magratot az ajtón. Néne becsapta az ajtót, amikor a közelebbi nővér tátott szájjal előrelendült, de már későn.
— Odabent hagytuk a lányt! — kiáltotta Ángyi, miközben leszaladtak a kocsifelhajtón.
— A nővérek őrzik őt — válaszolta Néne. — Nem fogják bántani!
— Korábban nem láttam senkin ilyen fogakat! — jelentette ki Ángyi.
— Azért, mert ők nem valakik! Hanem kígyók!
Elérték az út viszonylagos biztonságát és nekidőltek a falnak.
— Kígyók? — zihálta Ángyi. Magrat kinyitotta a szemét.
— Lily tette — közölte Néne. — Emlékszem, mindig értett ehhez.
— Tényleg kígyók?
— Aha — felelte Néne mogorván. — Lily mindig könnyen barátkozott.
— A mindenit! Én erre nem vagyok képes.
— Régebben ő sem volt, legalábbis néhány másodpercnél hosszabban nem. Ez az, amit biztosítanak számodra a tükrök.
— Én… én… — dadogta Magrat.
— Te teljesen jól vagy — nyugtatta Ángyi. Fölnézett Eszme Mállotvikszre.
— Nem lett volna szabad otthagynunk a másik lányt, akármit mondasz is. Egy házban, ahol magukat embernek vélő kígyók mászkálnak — hányta a szemére.
— Rosszabb annál. Abban a házban olyanok mászkálnak, akik kígyónak hiszik maguk — világosította föl Néne.
— Hát, tökmindegy. Te sose csinálsz ilyesmit. A legrosszabb, amit valaha tettél, az volt, hogy kissé összezavartad az illetőt a kilétét illetően.
— Azért, mert én vagyok a jó — nyilatkozta keserűen Néne.
Magrat megborzongott.
— Szóval akkor ki fogjuk szabadítani a lányt?
— Még nem. Majd el fog jönni a megfelelő alkalom — felelte Néne. — Hallottál engem, Magrat Beléndek?
— Igen, Néne — mondta Magrat.
— El kell menjünk valahova beszélgetni — szögezte le Néne. — A mesékről.
— Mi van a mesékkel? — érdeklődött Magrat.
— Lily fölhasználja őket — magyarázta Néne. — Hát nem érted? Az ember az egész országban érezheti ezt. A mesék idegyűlnek, mert itt találnak maguknak kivezető utat. Lily táplálja őket. Nézzétek, ő nem azért akarja a ti Pipőkéteket hozzáadni a Duchöz, mert örökösnő vagy bármi. Az csak… ürügy. Nem az az ok. Azért akarja, hogy a lány hozzámenjen a királyfihoz, mert ezt írja elő a mese.
— Mit nyer vele? — firtatta Ángyi.
— Az egész közepén a tündérkeresztanya vagy a gonosz boszorkány… emlékeztek? Az az a hely, ahová Lily helyezi magát, mint… mint… — Elhallgatott, az ideillő szót keresgélve. — Emlékeztek arra az időre tavaly, amikor az a cirkusz izé eljött Lancréba?
— Emlékszem — válaszolta Ángyi. — Azok a lányok flitteres trikóban meg a nadrágjukba mészfestéket öntő fickók. Viszont egyszer sem láttam elefántot. Aszonták, lesznek elefántok, de nem volt egy se. A plakátokon bezzeg voltak elefántok. Két teljes garast rááldoztam és nem akadt egyetlen vacak ele…
— Igen, de amit mondani akarok — szakította félbe Néne, miközben végigsiettek az utcán -, hogy ott volt az az ipse középen, ha visszagondoltok. A bajusszal meg az óriási kalappal?
— Ő? De ő nem csinált valami sokat — fintorgott Ángyi. — Simán állt a sátor közepén és néha pattintott az ostorával és az összes szám csak továbbfolytatódott körülötte.
— Ezért volt ő a legfontosabb a porondon — jelentette ki Néne. — A körülötte zajló dolgok tették őt fontossá.
— Mivel táplálja Lily a meséket? — tudakolta Magrat.
— Emberekkel — felelte Néne. A homlokát ráncolta.
— Mesék! — horkant föl. — Hát, ezt majd nekünk kell elintéznünk…
Zöldes alkony borította el Génuát. Köd kígyózott elő a mocsárból.
Fáklyák világoltak az utcákon. Árnyalakok mozogtak udvarok tucatjain, levéve a huzatot a felvonulási kerekes dobogókról. A sötétségben megvillantak a flitterek és csilingeltek a csengők.
Génua népe egész esztendőben kedves volt és csöndes. Ám a történelem mindig hagyott az elnyomottaknak egyetlen éjszakát valahol a naptárban, hogy ideiglenesen helyreállítsák a világ egyensúlyát. Nevezhetik Bolondünnepnek vagy a Babszem Királyának. Vagy akár Samedi Nuit Mortnak, amikor még azok is, akik a legmegerőltetőbb és legfelelősségteljesebb állásokban ülnek, visszarúghatnak és szórakozhatnak egy jót.
Legalábbis a többségük…
A kocsis meg az inasok az istállóudvar egyik oldalán lévő pajtában üldögéltek és vacsoráztak és panaszkodtak, hogy dolgozniuk kell a Holtak Éjjelén. Továbbá az ezzel járó, ősi rituálé foglalta el őket, ami túlnyomóan abból áll, hogy kitalálják, ma mit csomagolt a feleségük nekik és irigyeljék a tőbbieket, akiknek neje nyilvánvalóan gondoskodóbb.
A főlakáj óvatosan megemelt egy kenyérhéjat.