— Csirkenyakat és ecetes savanyúságot kaptam — mondta. — Van valakinek sajtja?
A második inas szemügyre vette elemózsiás skatulyáját. — Már megint főtt szalonna — zsörtölődött. — Mindig főtt szalonnát ad nekem az asszony. Tudja, hogy nem szeretem. Még csak le sem vágta róla a kövérjét.
— Vastag, fehér zsír van rajta? — kérdezte az első szolga.
— Aha. Rémes. Hát illik ez egy ünnepnapi lakomához?
— Elcserélem veled salátáért meg paradicsomért.
— Rendben. Neked mid van, Jimmy?
A legalacsonyabb rangú lakáj szégyenlősen kibontotta tökéletes uzsonnacsomagját. Négy szendvics volt benne. Héjuk levágva. Egy szál petrezselyem is díszelgett rajtuk.
Még egy szalvéta is akadt bévül.
— Füstölt lazac és krémsajt — felelte.
— És még egy szelet az esküvői tortából — mutatott rá az első kocsis. — Még mindig nem ettétek meg az egészet?
— Minden este azt esszük — válaszolta az alárendelt inas.
A pajta rázkódott az ezt követő nevetéstől. Egyetemes tény, hogy bármely munkásbrigád bármely nemrégiben házasodott ifjú tagjának bármely megjegyzése azonnal durva derültséget vált ki az illető úr vagy hölgy idősebb és cinikusabb kollégái körében. Ez még akkor is megtörténik, ha minden érdekelt félnek kilenc lába van és az ammóniaóceán fenekén él egy óriási, hideg planétán. Ez egy ilyen dolog.
— Használd ki, amíg lehet — jegyezte meg gyászosan a második kocsis, amikor újra lecsillapodtak. — Csókokkal kezdődik meg tortával meg a kenyér héjának levágásával, s a következő, amit észreveszel, az, hogy lesüllyedt nyelvpástétomig, állandó szapulásig meg a sodrófáig.
— Ahogy én látom a dolgot — kezdte az első kocsis -, az egész arról szól, ahogy te…
Ekkor kopogtak az ajtón.
A legalacsonyabb rangú inas, lévén a legfiatalabb tag, fölkelt és kinyitotta.
— Egy vén banya az — jelentette. — Mit akarsz, vén banya?
— Lenne kedved inni egyet? — kérdezte Ogg Ángyi. Fölemelt egy kancsót, amely fölött a kigőzölgő alkohol érzékelhető ködfátyla lengedezett, és belefújt egy papírtrombitába.
— Mi? — értetlenkedett a lakáj.
— Gyalázat, hogy ti legények itt dolgoztok. Ma ünnep van! Ihaj-csuhaj!
— Mi folyik itt? — kezdte rá a rangidős kocsis, aztán belépett az alkoholfelhőbe. — Az istenekre! Mi ez a pia?
— Szag alapján rum, Mr. Travis.
A rangidős kocsis habozott. Az utcákról behallatszott a zene meg a nevetés, amint az első a felvonulások közül nekivágott. Tűzijáték pukkant az égen. Ez nem az az éjszaka, amikor egy korty alkohol nélkül akar meglenni az ember.
— Milyen kedves idős hölgy — mondta.
Ogg Ángyi ismét meglengette a butykost. — Egészségig! — kívánta. — A feneketekre!
Amit klasszikus boszorkánynak lehet nevezni, két alapvető változatban létezik, a bonyolultban és az egyszerűben, vagy másként fogalmazva, azok, akiknek van egy szobája tele méltóságjelvényekkel és azok, akiknek nincs. Magrat alkatánál fogva az előbbi csoportba tartozott. Vegyük például a mágikus késeket. Egész gyűjteménye volt varázskésekből, mind a megfelelő színes nyéllel és teljes terjedelmükön szövevényes rúnákkal.
Magratnak számos, Mállotviksz Néne gyámkodása alatt eltöltött évébe telt, míg megtanulta, hogy a közönséges konyhai kenyérvágó kés hasznosabb, mint a mágikus kések legdíszesebbje. Mindent meg tud tenni, amire a varázskés képes plusz még kenyérszeletelésre is használhatod.
Minden tisztességes konyhában van egy ősrégi kés, a nyele vékonyra kopott, a pengéje banánként görbül és olyan megmagyarázhatatlanul éles, hogy éjjel benyúlni a fiókba olyan, mintha víz színén lebegő almákat akarna az ember elkapni a fogával a pirájatartályban.
Magrat az övét az övébe tűzte. Jelenleg harminc lábbal a talaj fölött lebegett, egyik kezével markolva a söprűjét, a másikkal egy ereszcsatornát, mindkét lába harangozott. A betörés könnyű kellene legyen, ha van egy söprűd. De nem úgy tűnt, hogy az lenne.
Végül mindkét lábát a csatorna köré fonta és szilárdan megragadott egy kellő időben fölbukkanó vízköpőt. Befeszítette a kést az ablak két szárnya közé és megemelte a kallantyút. Bizonyos mennyiségű nyögdécselés után bent termett, nekidőlt a falnak és lihegett. Kék fények villóztak a szeme előtt, mintegy visszhangjaként a kinti éjszakát tarkázó tűzijátéknak.
Néne előzőleg folyton kérdezgette tőle, hogy biztosan meg akarja-e ezt tenni. És döbbenten jött rá, hogy biztos benne. Még ha a kígyónők már házszerte mászkálnak is. Boszorkánynak lenni azt jelenti, hogy olyan helyekre mész, ahová nem is akarsz.
Kinyitotta a szemét.
És ott volt a ruha, a szoba közepén, a női szabók szokásos próbabábuján.
Egy Klaccsi Gyertya pukkant szét Génua fölött. Zöld és piros csillagok robbantak szét a bársonyos sötétben s világították meg a drágaköveket és selymeket Magrat előtt.
Ez volt a leggyönyörűbb ruha, amit valaha látott.
Kiszáradt szájjal osont előre.
Meleg párák gomolyogtak keresztül a mocsáron.
Mrs. Gogol megkavarta az üstöt.
— Mit csinálnak? — tudakolta Szombat.
— Megállítják a mesét! — felelte a nő. — Vagy… talán nem…
Fölállt.
— Így vagy úgy, eljött a mi időnk. Menjünk a tisztásra!
Szombat arcára nézett.
— Félsz?
— Én… tudom, hogy mi fog történni utána — válaszolta a zombi. — Akkor is, ha győzünk.
— Mindketten tudjuk. De volt tizenkét évünk.
— Igen. Volt tizenkét évünk.
— És Pipőke fog uralkodni a városban.
— Igen.
A kocsisok pajtájában Ogg Ángyi meg a kocsisok, a boszorkány megfogalmazása szerint, jól megfértek egymással, mint a kis hely.
A legalacsonyabb rangú inas tétován rámosolygott a falra és előrebukott.
— Ijjenek a mai fiatalokkk — csuklott a főlakáj, megpróbálva kihalászni parókáját a korsójából. — Nem bírjákkk a szisz… szösz… izét…
— Még egy kis kutyaszőrt, Mr. Travis? — kérdezte Ángyi s teletöltötte a lakáj korsóját. — Vagy aligátorpikkelyt vagy akármit, ahogy errefelé nevezni szokás.
— Asszem — mondta a rangidős inas -, elő kéne késztenünk a hintót, miccósz hzá?
— Szerintem van még idő még egy kortyra — jelentette ki Ogg Ángyi.
— Flettébbőkezű — felelte a kocsis. — Flettébbőkezű. Gészségégére, Mrsrsrs Goo…
Magrat mindig ilyen ruhákról álmodott. Lelke mélyén, az éjfél utáni órákban, királyfiakkal szokott táncolni. Nem szégyenlős, keményen dolgozó királyfiakkal, mint odahaza Verenc, hanem igaziakkal, kristálykék szeműekkel és fehér fogúakkal. És ilyen ruhákat viselt olyankor. És azok illettek rá.
Csak bámulta a fodros ujjakat, a hímzett ingvállat, a finom, hófehér csipkét. Egy egész világ választotta el ezeket a… hát… Ogg Ángyi folyton „Magrat”-nak nevezte, de valójában nadrág volt és roppant célszerű.
Mintha a célszerűség számítana valamit.
Hosszasan legeltette a szemét.
Aztán, a tűzijáték fényeitől váltakozó színű könnyek csíkozta arccal, fogta a kést és elkezdte apró dirib-darabkákra vágni a ruhát.
A rangidős kocsis feje enyhén visszapattant a szendvicseiről.
Ogg Ángyi fölállt, némileg dülöngélve. Mivel nyájas asszony volt, a legifjabb lakáj szendergő feje alá dugta a fiatalember saját parókáját. Aztán kilépett az éjszakába.