Óvatosan körbenézett, aztán kiosont az előcsarnokba és elhelyezkedett egy bársonyfüggöny mögött, ahol békén és élvezettel elszívhat végre egy kézzel csavart cigarettát.
Csaknem lenyelte, amikor egy újabb alak ügetett föl hangtalanul a vörös szőnyegen. Úgy volt fölöltözve, mint egy kalóz, aki épp most fosztott ki egy kifinomult ízlésű vevők számára fekete bőrárukat szállító hajót. Egyik szemét kendő takarta. A másik rosszindulatú smaragdként ragyogott. És senkinek, aki ilyen óriás termetű, nem lenne szabad ennyire hangtalanul járnia.
A főkomornyik füle mögé dugta a csikket.
— Elnézést, nagyuram — szólalt meg a férfi után szaladva és határozottan, ám tisztelettudóan megérintve őt a karján. — Látnom kell az Ön belé… az Ön… belé…
A férfi pillantását a karját érintő kézre fordította. A főkomornyik sietve elengedte.
— Wrowwwl?
— Az Ön… belépőjét…
A férfi kinyitotta a száját és sziszegett.
— Természetesen — mondta a főkomornyik elhátrálva annak hathatós sebességével, akinek egész biztosan nem fizetnek eleget ahhoz, hogy szembeszálljon egy tűfogú dühöngő őrülttel talpig fekete bőrben — föltételezem, hogy Ön a Duc egyik barátja, igaz?
— Wrowwl.
— Semmi gond… semmi gond… de Nagyuram megfeledkezett Nagyuram álarcáról…
— Wrowwl?
A főkomornyik bőszen integetett egy konzol felé, amin magasra tornyosultak az álarcok.
— A Duc kívánsága, hogy itt ma mindenki viseljen maszkot — magyarázta a főkomornyik. — Ööö. Kérdés, hogy Nagyuram talál-e itt valami kedvére valót?
Mindig akad néhány közöttük, gondolta magában. Ott áll a „Maszk” nagy, kacskaringós betűkkel a meghívón, de mindig lesz néhány mocsok, aki azt hiszi, ez azt jelenti, az invitálás egy Maszki nevezetű ipsétől érkezett. Ez itt minden valószínűség szerint városokat dúlt föl, amikor meg kellett volna tanuljon olvasni.
Az olajozott modorú férfi rámeredt az álarcokra. Az összes jobb darabot már elvitték a korábbi érkezők, ám úgy tűnt, ez nem csüggeszti el.
Odamutatott egyre.
— Azt akarom — közölte.
— Ööö… egy… egy… igen kitűnő választás, nagyuram. Engedje meg, hogy fölsegítsem…
— Wrowwl!
A főkomornyik, a saját karjába kapaszkodva, elhátrált.
A férfi szúrósan fixírozta, aztán a fejére helyezte a maszkot és az egyik szemnyíláson át bandzsított egy tükörbe.
Átkozottul fura, gondolta a főkomornyik. Úgy értem, nem az a fajta maszk, amit általában a férfiak választanak. Ők jobb szeretik a koponyákat meg madarakat meg bikákat és az ehhez hasonlókat. Nem macskákat.
Az volt a különös, hogy az álarc csak egy jóképű, vörös macskafej volt, amikor még az asztalon hevert. A viselőjén azonban… még mindig egy macskafej volt, csak sokkal inkább és valamiképp kissé még macskaszerűbb és jócskán komiszabb, mint amilyennek lennie kellett volna.
— Miiindiiig szerettem volnaa vörös lenniii — jegyezte meg a férfi.
— Pompásan néz ki Önön — csipogta a főkomornyik.
A macskafejű férfi ide-oda forgatta fejét, nyilvánvalóan rabul ejtette a szívét az, amit a tükörben látott.
Csöves halkan és boldogan nyávogott magának és bebaktatott a bálba. Szeretett volna valamit enni, valakivel megküzdeni és aztán… nos, majd meglátja.
A farkasok, malacok és medvék számára tragédia, ha azt hiszik, emberek. Egy macska számára viszont csak élmény.
Ráadásul ez az új forma sokkal jobb móka. Már több mint tíz perce nem vágott hozzá senki egyetlen avíttas csizmát sem.
A két boszorkány körbenézett a szobában.
— Fura — mondta Ogg Ángyi. — Nem az, amire számítanék, tudod, egy királyi hálószobában.
— Ez egy királyi hálószoba?
— Van egy korona az ajtón.
— Ó!
Néne körbenézett a díszítésre.
— Mit tudsz te a királyi hálószobákról? — firtatta, többé-kevésbé csak azért, hogy mondjon valamit. — Sosem voltál még királyi hálószobában.
— Lehet, hogy voltam — válaszolta Ángyi.
— Dehogy voltál!
— Emlékszel az ifjú Verenc koronázására? Amikor mindnyájunkat meghívtak a palotába? — kérdezte Ángyi. — Amikor mentem p… púderezni az orrom, láttam, hogy nyitva az ajtó, szóval bementem és egy kicsit föl-le ugrándoztam.
— Az felségsértés. Ezért börtönbe kerülhetsz — szögezte le szigorúan Néne és hozzáfűzte: — Milyen volt?
— Nagyon kényelmes. Az ifjú Magrat nem tudja, mit mulaszt. És igenis nyíltan megmondom, hogy sokkal klasszabb volt, mint ez — állította Ángyi.
Az alapszín a zöld volt. Zöld falak, zöld padló. Akadt benne egy ruhásszekrény meg egy éjjeli szekrény. Még egy ágyelő is, úgyszintén zöld színű. A fény egy ablakon szűrődött be, melynek ugyancsak zöldes színű volt az üvege.
— Olyan, mintha egy tó fenekén lennél — vélte Néne. Agyoncsapott valamit. — És mindenütt legyek vannak! — Elhallgatott, mintha nagyon keményen törné a fejét, majd megszólalt: — Hmm…
— Egy Duci tó — szellemeskedett Ángyi.
Tényleg legyek voltak mindenhol. Az ablakon dongtak és céltalanul cikáztak ide-oda a mennyezeten.
— Duci tó — ismételte meg Ángyi, mert az olyanok, akik ilyenfajta vicceket követnek el, sosem hagyják annyiban. — Mint Duc…
— Hallottam — felelte Néne. Egy kövér dongó felé csapott.
— Különben is, az ember azt hinné, hogy nem lesznek legyek egy királyi hálószobában — motyogta Ángyi.
— Ami azt illeti, az ember azt hinné, hogy lesz benne egy ágy — jegyezte meg Néne.
Ami itt nem volt. Ami viszont volt helyette és ami némiképp foglalkoztatta őket, az egy nagy, kerek fafedél volt a padlón. Körülbelül hat láb átmérőjű. Rajta kézre eső fogantyúk.
Körbejárták. Legyek röppentek föl s zümmögtek el.
— Egy mese jut eszembe — jelentette ki Néne.
— Nekem is — válaszolta Ogg Ángyi, a szokásosnál kissé élesebb hangon. — Volt ez a lány, aki hozzáment ehhez a pasashoz, és ő azt mondta, ahová csak tetszik, mehetsz bárhová a palotában, de tilos kinyitnod azt az ajtót, és a lány persze kinyitotta és rájött, hogy a pasas meggyilkolta az összes korábbi…
A hangja elnémult.
Néne keményen meredt a fedélre és állát vakarta.
— Fogalmazzunk így — folytatta Ángyi, megpróbálkozva az ésszerűséggel minden valószínűség ellenére -, mit találhatnánk netalántán azalatt, ami rosszabb, mint amit el tudunk képzelni?
Mindketten megragadtak egy fogantyút.
Öt perccel később Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi kiléptek a Duc hálószobájából. Néne nagyon halkan tette be az ajtót.
Egymásra meredtek.
— Hű! — mondta Ángyi, még mindig sápadt arccal.
— Igen — felelte Néne. — Mesék!
— Hallottam erről… tudod, olyanokról, mint ő, de sosem hittem el. Úgy értem, sose gondolnád, ha ránézel.
— Csak ránézéssel nem lehet megállapítani — értett egyet Néne.
— Mindenesetre magyarázatot ad a legyekre — vélekedett Ogg Ángyi.
Rémülten szájához kapta a kezét.
— És a mi Magratunk odalenn van vele! — sopánkodott. — És tudod, hogy mi fog történni. Találkoznak egymással és…
— De százával lesznek ott mások is — vetette ellen Néne. — Aligha az a helyzet, amit intimnek nevezhetnél.
— Igen… de a gondolat, tudod, hogy a fickó akár meg is érintheti Magratot… úgy értem, az olyan lenne, mintha egy…