— Gondolod, hogy Pipőke királykisasszonynak számít? — kérdezte Néne.
— Mi? Ó. Aha. Alighanem. Külhonba’ biztos. Miért?
— Akkor az azt jelenti, hogy több mint egy mese zajlik itt. Lily hagyja, hogy egyszerre több is megtörténjék — magyarázta Néne. — Gondold csak végig! Nem az érintés a dolog nyitja. Hanem a csók.
— Azonnal le kell menjünk oda! — javasolta Ángyi. — Meg kell állítsuk! Úgy értem, ismersz engem, nem vagyok prűd, de… pfúj…
— Hé! Öregasszony!
Megfordultak. Egy alacsony, kövér nő vörös ruhában és tornyosuló fehér parókában nézett rájuk gőgösen egy rókaálarc mögül.
— Igen? — csattant föl Néne.
— Igen, méltóságos asszony — helyesbített a kövér nő. — Hová tette a modorát? Követelem, hogy ebben a szempillantásban irányítsanak a toalettszobába! Mégis mit képzel, mit csinál?
Ez utóbbi szavakat Ogg Ángyihoz intézte, aki körbejárta és kritikusan szemrevételezte a nő öltözékét.
— A maga mérete húszas, esetleg huszonkettes? — firtatta Ángyi.
— Tessék? Mi ez az orcátlanság?
Ogg Ángyi elgondolkozva dörzsölgette az állát. — Hát, nem is tudom — szólalt meg. — A vörös szín ruhában sosem volt nekem való. Nincs valamije kékben, mi?
Az indulatos nő megfordult, hogy megüsse Ángyit a legyezőjével, de egy csontos kéz megkocogtatta a vállát.
Fölnézett, egyenesen Mállotviksz Néne arcába.
Amikor álmatagon eszméletét vesztette, tudatában volt egy hangnak, jó messze, amint így szóclass="underline" — Nos, én föl vagyok szerelve. De kizárt, hogy húszas legyen a mérete. És ha nekem ilyen arcom lenne, én sose hordanék vöröset…
Lady Volentia D’Instrukcio lazított a hölgyek illemhelyének belső szentélyében. Levette az álarcát és kihalászott egy elbóklászott szépségtapaszt dekoltázsa mélyéről. Majd körbenyúlt s le, megpróbálva eligazgatni a fardagályát; olyan gyakorlat, amely garantáltan a legnevetségesebb női gimnasztikát produkálja minden világon, kivéve, ahol már föltalálták a bugyival kombinált mídert.
Eltekintve attól, hogy éppoly jól alkalmazkodott élősködő, mint a tölgypenészgomba, Lady Volentia D’Instrukcio, egészében véve, feddhetetlen személyiség volt. Mindig részt vett a felsőbb osztályok jótékonysági eseményein és súlyt helyezett arra, hogy tudja a keresztnevét csaknem az összes szolgájának — legalábbis a tisztábbaknak. És általában kedves volt az állatokhoz, sőt még a gyerekekhez is, ha azokat előzőleg megmosták és nem csaptak túl nagy lármát. Összességében nem érdemelte meg azt, ami hamarosan történni fog vele, ami nem más, mint az a sors, amit Természet Anyánk tartogat bármely nő számára ebben a helyiségben ezen az estén, ha netán nagyjából Mállotviksz Nénééhez hasonló méretekkel rendelkezik.
Lady Volentia ráébredt, hogy valaki odajött mellé.
— Elnézést, naccsága.
Kiderült, hogy az érkező egy kicsi, visszataszító, alsóbb társadalmi osztályba tartozó nőszemély, széles, behízelgő mosollyal.
— Mit akar, öregasszony? — kérdezte Lady Volentia.
— Elnézést — mondta Ogg Ángyi. — A barátnőm, az ott, szeretne szót váltani magával.
Lady Volentia dölyfösen körülnézett…
…bele a fagyos, kékszemű, hipnotikus feledésbe.
— Mi ez az izé, ami olyan, mint egy extra… derék?
— Ez egy míder, Eszme.
— Átkozottul kényelmetlen, az bizony. Folyton úgy érzem, hogy valaki követ mindenhová.
— Mindenesetre a fehér jól áll neked.
— Nem, dehogy. A fekete az egyetlen szín egy tisztes boszorkány számára. És ez a paróka túl meleg. Ki akarna egy lábnyi hajat a fején?
Néne föltette az álarcát. Sasábrázatot viselt, fehér tollakból, flitterekkel megrakva.
Ángyi megigazgatott valami nevén nem nevezhető, lábközti alátámasztást a krinolinja alatt és kiegyenesedett.
— Hű, nézzük csak meg magunk! — kiáltott föl. — Azok a tollak a hajadban tényleg nagyon pompásan festenek.
— Sosem voltam hiú — hangsúlyozta Mállotviksz Néne. — Te tudod, Gytha. Soha senki nem nevezhetne engem hiúnak.
— Nem is, Eszme — értett egyet Ogg Ángyi.
Néne forgott egy kicsit.
— Akkor hát készen állsz, Ogg Dáma? — kérdezte.
— Igen. Gyerünk és tegyük meg, Lady Mállotviksz.
A táncparkett zsúfolásig megtelt. Ékítmények lógtak minden oszlopon, ám ezek feketék és ezüstszínűek voltak, a Samedi Nuit Mort fesztivál színei. Egy zenekar játszott egy erkélyen. Kavarogtak a táncosok. Fültépő volt a lárma.
Egy pincér egy tálca itallal hirtelen azon kapta magát, hogy pincér egy tálca ital nélkül. Körbenézett, aztán le egy kis rókára egy óriási fehér paróka alatt.
— Húzz a búsba és hozz nekünk még — utasította nyájasan Ángyi. — Látod őt valahol, lédiséged?
— Túl sok az ember.
— Hát, látod valahol a Ducöt?
— Honnan tudjam? Mindenki álarcot visel!
— Hé, az ott ennivaló lenne?
A génuai nemesség kevésbé energikus vagy éhesebb tagjai közül számosan csoportosultak a hosszú büféasztal köré. Mindössze annak voltak tudatában, eltekintve egy pár törekvő könyök éles döféseitől, hogy mellmagasságban nyájas monoton előadás hallható, ilyen formában:… vigyázzon a hátával… álljon arrébb… jövök már.
Ángyi az asztalhoz küzdötte magát és helyet könyökölt Mállotviksz Nénének is.
— Hú, micsoda lakoma, mi? — mondta. — Jelzem, errefelé nagyon aprók a csirkék. — Azzal megragadott egy tányért.
— Azok fürjek.
— Hármat kérek. Hé, charlie chan!
Egy lakáj meredt rá.
— Van ecetes uborka?
— Attól tartok, nincs, asszonyom.
Ogg Ángyi végignézett az asztalon, amely tartalmazott sült hattyúkat, egy sült pávát, ami alkalmasint akkor sem örvendezett volna jobban a dolognak, ha tudja, hogy utána vissza fogják tűzdelni a farktollait, és több gyümölcsöt, főtt homárt, diót, süteményt, krémet és borba áztatott mandulás piskótát, mint egy remete álmai.
— Nos, akad valami mártás?
— Nem, asszonyom.
— Paradicsomketchup?
— Nincs, asszonyom.
— És még ezt nevezik az ínyencek paradicsomának — motyogta Ángyi, miközben a zenekar rázendített a következő táncra. Megbökött egy magas alakot, aki homárt szedett épp magának. — Szép kis hely, mi?
NAGYON KELLEMES.
— Remek maszkja van magának.
KÖSZÖNÖM.
Ángyit a vállánál fogva megpördítette Mállotviksz Néne keze.
— Ott van Magrat!
— Hol? Hol? — tudakolta Ángyi.
— Ott, arra… a cserepes növények mellett ül.
— Ó, igen. Azon a sesz langyon — látta meg Ángyi is. — Az a „pamlag” külhoniul, tudod — tette hozzá.
— Mit csinál?
— Gondolom, elbűvöli a férfiakat.
— Mi, Magrat?
— Aha. Tényleg piszok jó kezdesz lenni a hipnotizálásban, ugye?
Magrat a legyezőjét lengette és fölnézett a Compte de Yoyóra.
— Jaj, jóuram — mondta. — Ha minden áron ragaszkodik hozzá, hozhat nekem még egy tányér pacsirtatojást.
— Mint a villám, drága hölgyem! — Az öregember sebbel-lobbal távozott a büfé irányába.