Néne és balsorsú partnere elörvénylettek mellettük.
— Hagyd abba a hencegést! — sziszegte Néne és ismét eltűnt a sokadalomban.
— Kicsoda a kegyed barátnője? — kérdezte Casanunda.
— Ő… — kezdte Ángyi.
Trombiták harsogtak föl.
— Rossz volt a tempó — jelentette ki a boszorkány.
— Nem, ez azt jelenti, hogy jön a Duc — magyarázta Casanunda.
A zenekar félbehagyta a játékot. A párok egy emberként fordultak szembe a főlépcsővel.
Két alak lépdelt rajta le előkelő modorban.
Szavamra, a fickó jólfésült és jóképű ördög, mondta magában Ángyi. Ez is mutatja. Eszmének igaza van. Ránézéssel nem lehet megállapítani.
És a dáma…
…az lenne Lily Mállotviksz?
A nő nem viselt álarcot.
Plusz-mínusz néhány nevetés okozta szarkaláb és ránc, a megszólalásig Mállotviksz Néne.
Hajszál híján…
Ángyi azon kapta magát, hogy már fordul is föllelendő a fehér sasfejet a tömegben. Minden fej a lépcső felé fordult, de az egyik úgy bámult, mintha a tekintete acélrúd lenne.
Lily Mállotviksz fehérben volt. Eddig a pillanatig soha föl nem merült Ogg Ángyiban, hogy létezhetnek különféle tónusai a fehérnek. De most már tudta. Lily Mállotviksz ruhájának fehérje ragyogni látszott; Ángyi úgy érezte, ha az összes fény kialudna, Lily ruhája akkor is fénylene tovább. Annak a toalettnek volt stílusa. Tündöklött és puffos ujja volt és csipke szegélyezte.
És Lily Mállotviksz — Ogg Ángyi kénytelen volt ezt elismerni — fiatalabbnak tűnt. Ugyanaz a csontszerkezet és tetszetős Mállotviksz arcszín, de nem néz ki… nem néz ki annyira megviseltnek.
Ha ez az, amit a rosszá válás tesz veled, gondolta Ángyi, tudtam volna mit kezdeni valamicskével belőle már évekkel ezelőtt. A bűn jutalma a halál, ám az erény fizetsége úgyszintén, és legalább a gonosz korán hazaér péntekenként.
Azonban a szem ugyanolyan. Valahol a Mállotvikszek családfáján lennie kellett egy darabka zafírnak. Esetleg zafirok nemzedékeinek.
A Duc hihetetlenül jóvágású volt. De ez persze érthető.
A Duc feketét hordott. Még a szeme is feketét viselt.
Ángyi fölmerült gondolataiból és áttülekedett a sokadalmon Mállotviksz Nénéhez.
— Eszme?
Megragadta Néne karját.
— Eszme?
— Hmm?
Ángyi ráébredt, hogy a tömeg mozog, kettéválik, miként a tenger, a lépcső és a csarnok távolabbi végén levő pamlag között.
Mállotviksz Néne ökle olyan fehér lett, mint a ruhája.
— Eszme? Mi történik? Mit csinálsz? — faggatta Ángyi.
— Próbálom… meg… állítani… a mesét — válaszolta Néne.
— Akkor mit csinál ő?
— Hagyja… hogy a dolgok… megtörténjenek!
A sokaság elhátrált körülöttük. Nem tűnt tudatos cselekedetnek. Csak annyi történt, hogy kialakult egy afféle folyosó.
A Királyfi lassan végigsétált rajta. Lily mögött halvány képmások lógtak a levegőben, s így úgy tűnt, mintha elenyésző kísértetek egymásutánja követné.
Magrat fölállt.
Ángyi tudatában volt egy szivárványszínű árnyalatnak a levegőben. Lehetséges, hogy kékfülemülék is trilláztak.
A Királyfi megfogta Magrat kezét.
Ángyi fölpillantott Lily Mállotvikszre, aki néhány lépcsőfoknyira állt a lépcső aljától és jóindulatúan mosolygott.
Aztán megpróbált a jövőre összpontosítani.
Rettentő könnyen ment.
Rendes körülmények között a jövő minden fordulónál elágazik és csak a legködösebb elképzelés alakulhat ki arról, hogy valószínűleg mi fog történni, még akkor is, ha olyan érzékeny vagy az időre, mint egy boszorkány. Ám itt voltak az események fája köré tekeredő és azt új alakba görbítő mesék.
Mállotviksz Néne akkor se tudná, hogy mi egy kvantumkikerülhetetlenségi mintázat, ha rajtakapná, amint épp fölzabálja a vacsoráját. Ha megemlíted a „téridő paradigmái” szavakat neki, csak ennyit mondana: „Micsoda?” De ez nem azt jelenti, hogy tudatlan. Csak annyit jelent, hogy semmi dolga sincs a szavakkal, különösen a zagyvaságokkal. Mindössze tudja, hogy vannak bizonyos dolgok, amik folyton megesnek az emberi történelemben, mintha háromdimenziós klisék lennének. Mesék.
— És most mi is részei vagyunk! És nem tudom megállítani! — jelentette ki Néne. — Lennie kell egy helynek, ahol megállíthatom, de nem tudom megtalálni!
A zenekar rázendített. Egy keringőt játszottak.
Magrat és a Királyfi egyszer körbeforogták a táncparkettet, le nem véve szemük egymásról. Aztán néhány pár merészen csatlakozott hozzájuk. És aztán, mintha az egész bál gépezet lenne, aminek rugóját újra fölhúzták, a parkett tele lett táncoló párokkal és a társalgás hangjai visszaáramlottak az űrbe.
— Be fog mutatni a barátnőjének? — tudakolta Casanunda, valahonnan Ángyi könyöke környékéről. Emberek suhantak el mellettük.
— Az egész meg fog történni — folytatta Néne, fütyülve az alacsonyról érkező félbeszakításra. — Minden. A csók, az óra éjfélt ütése, a lány kiszaladása és az üvegcipellő elvesztése, minden.
— Hörr, fúj — közölte Ángyi, partnere fejére hajolva. — Inkább nyalogatnék varangyot.
— Pont az én esetemnek látszik — állította Casanunda kissé elfojtott hangon. — Mindig vonzódtam a domináns nőkhöz.
A boszorkányok nézték a keringőző párt, akik egymás szemébe bámultak.
— Gáncsot vethetek nekik, semmi gond — jelentette ki Ángyi.
— Nem tudsz. Ez nem olyasmi, ami megeshetne.
— Nos, Magrat értelmes… többé-kevésbé értelmes — mondta Ángyi. — Talán észre fogja venni, hogy valami nem stimmel.
— Én jó vagyok abban, amit csinálok, Gytha Ogg — szögezte le Néne. — Semmit sem fog észrevenni, míg az óra éjfélt nem üt.
Mindketten megfordultak és fölnéztek. Épp csak kilencre járt.
— Tudod — jegyezte meg Ogg Ángyi -, az órák nem ütnek éjfélt. Nekem úgy rémlik, hogy csak tizenkettőt ütnek. Úgy értem, csak bim-bamok kérdése.
Megint mindketten fölpillantottak az órára.
A mocsárban Legba, a fekete kakas kukorékolt. Mindig kukorékolt alkonyatkor.
Ogg Ángyi földübörgött egy újabb lépcsőfordulón és nekidőlt a falnak, hogy kilihegje magát.
Valahol errefelé kell lennie.
— Máskor tanuld meg befogni a szád, Gytha Ogg — motyogta.
— Gondolom, egy valahol kieszközölhető, intim tête-à-tête kedvéért hagyjuk el a bál zenebonáját? — kérdezte reménykedve Casanunda, aki mögötte ügetett.
Ángyi megkísérelte semmibe venni és végigrohant egy poros folyosón. Az egyik oldalon erkélykorlát volt, amely a bálteremre nézett. És ott…
…van egy kis faajtó.
A könyökével lökte be. Odabent gépezetek zümmögtek ellenpontjaként az odalent táncoló alakoknak, mintha azokat is ők mozgatnák, ami egyébként, képletes értelemben, igaz is volt.
Óramű, gondolta Ángyi. Mihelyt kitanultad az óraműveket, kitanultál mindent.
Bárcsak kitanultam volna az átkozott óraműveket.
— Nagyon meghitt — állította Casanunda.
Ángyi bepréselte magát a résen az óra területére. Fogaskerekek berregtek el az orra előtt.
Egy pillanatig csak bámulta őket.
Uramatyám. És ez az egész csak azért van, hogy kis ficnikre szabdalja az Időt.