— Tessék — diadalmaskodott Ángyi. — Megmondtam, hogy nem megy messze a mamijától, nem igaz?
Egyik-másik őr ráébredt, hogy a boszorkány büszkén elnéz mellettük, és megfordult.
Ami őket illeti, egy magas, széles vállú, fekete hajsörényes, szemkendős, szélesen vigyorgó férfival találták magukat szemben.
A férfi nemtörődömül, karba tett kézzel állt.
Várt, míg övé nem lett az őrök teljes figyelme, aztán Csöves hagyta, hogy ajka lassan szétváljon.
Ekkor számos őr elhátrált egy lépést.
Az egyikük megszólalt: — Minek aggódni? Nem úgy néz ki, mintha lenne nála fegyv…
Csöves fölemelte egyik kezét.
A karmok nem adnak ki semmiféle hangot, amikor elősiklanak, pedig kellene nekik. Ilyesmi hangot kellene kiadjanak: „zing”.
Csöves vigyora még szélesebbé vált.
Á! Ezek még mindig működnek.
Az egyik őr elég értelmes volt ahhoz, hogy fölemelje íjpuskáját, de elég bután úgy tette ezt, hogy ott állt mögötte Ogg Ángyi egy hajtűvel. A boszorkány keze olyan sebesen mozdult, hogy bármely bölcsességhajhász, sáfrányszín ruhás ifjú megalapította volna Mrs. Ogg Ösvényét helyben és nyomban. Az őr fölsikított és elejtette az íjpuskát.
— Wrowwwl.
Csöves ugrott.
A macskák olyanok, mint a boszorkányok. Nem azért küzdenek, hogy öljenek, hanem hogy győzzenek.
Ez nagy különbség. Nincs semmi értelme megölni az ellenfelet. Akkor nem tudná, hogy vesztett, s ahhoz, hogy igazi győztes legyél, szükséged van egy ellenfélre, aki kikapott és ezt tudja. Egy hulla fölött nincs diadal, de a legyőzött ellenfél, aki szomorú és nyomorúságos élete hátralévő részének minden egyes napján legyőzött marad, kincsként becsülendő.
Természetesen a macskák nem viszik az ésszerűséget ilyen messzire. Egyszerűen csak szeretnek elkergetni valakit bicegve, farok valamint néhány négyzethüvelyk irha nélkül.
Csöves technikája tudománytalan volt és nem lett volna semmi esélye semmiféle valamirevaló kardforgató művésszel szemben, de mellette szólt a tény, hogy szinte lehetetlen valamirevaló kardforgató művészettel előállni, amikor úgy rémlik, hogy beleszaladtál egy konyhai robotba, ami ráadásul leharapja a füled.
A boszorkányok érdeklődve figyeltek.
— Azt hiszem, most itt hagyhatjuk — jelentette ki Ángyi. — Úgy látom, jól mulat.
Elsiettek az előcsarnok felé.
A zenekar egy bonyolult szám közepén tartott, amikor az első hegedűs véletlenül az ajtó felé pillantott, aztán elejtette a vonóját. A csellista megfordult, hogy lássa, mi okozta ezt, követte kollégája merev tekintetét és pillanatnyi zavarában megpróbált visszafelé játszani hangszerén.
Nyikkanások és fals hangok sorozatával, a zenekar abbahagyta a muzsikálást. A táncosok a puszta lendülettől folytatták egy darabig, aztán megálltak és zavarodottan kavarogtak körbe-körbe. Aztán, egyik a másik után, ők is fölnéztek.
Szombat állt a lépcső tetején.
A némaságban fölhangzott a dobolás, ami a korábban hallott zenét olyan jelentéktelennek tüntette föl, mint amilyen a tücskök cirpelése. Ez volt az igazi vérbeli muzsika; minden más zene, amit valaha is komponáltak, pusztán szánalmas kísérlet volt arra, hogy kísérje.
Beáradt a terembe és vele jött a hőség és a mocsár meleg, növényi eredetű szaga. A levegőben ott volt az aligátorok sugallata — nem a jelenlétük, hanem az ígéretük.
A dobszó hangosabb lett. Bonyolult ellenritmusok is szóltak, jóllehet inkább érezhetően, mint hallhatóan.
Szombat lesöpört egy porszemet ősöreg frakkjának válláról és kinyújtotta karját.
Egy cilinder jelent meg a kezében.
Kinyújtotta a másik kezét.
A fekete, ezüstfejű sétapálca elősuhant az üres levegőből és a zombi diadalmasan elkapta.
Föltette a cilindert a fejére. Megpörgette a sétapálcát.
A dobok peregtek. Kivéve, hogy… talán most már nem dobok voltak, esetleg magának a padlónak vagy a falaknak vagy a levegőnek dobogása lehetett. Gyors volt és tüzes és az emberek a csarnokban azon kapták maguk, hogy a lábuk magától mozdul, mert úgy tűnt, a dobolás eljut a lábujjakhoz a hátsóagyon át anélkül, hogy keresztülhaladt volna a fülön.
Szombat lába is megmozdult. Saját staccato ritmusát kopogta ki a márványpadlón.
Szombat letáncolt a lépcsőn.
Pörgött. Szökkent. Kabátja szárnya csapkodott a levegőben. És aztán a lépcső lábánál landolt, lába úgy ütötte meg a talajt, akár a végzet dobbanása.
És csak most kezdődött el a ribillió.
A Királyfiból vartyogás tört elő.
— Ez nem lehet ő! Ő halott! Őrök! Öljék meg!
Vadul nézett a lépcső melletti őrökre.
A testőrkapitány elsápadt.
— Már megint, huh, én? Úgy értem, nem hiszem… — kezdte.
— Most azonnal öljék meg!
A kapitány idegesen fölemelte az íjpuskáját. A nyílvessző hegye nyolcasokat írt le a szeme előtt.
— Azt parancsoltam, tegye meg!
Az íj megpendült.
Puffanás hallatszott.
Szombat lenézett a mellkasába mélyedt tollakra, aztán elvigyorodott és fölemelte a sétapálcáját.
A kapitány a biztos halál félelmével arcán pillantott föl. Elhajította az íját, megfordult, hogy meneküljön, és sikerült két lépést megtennie, mielőtt összeesett.
— Nem — szólalt meg egy hang a Királyfi mögül. — Így kell megölni egy halottat.
Lily Mállotviksz lépett elő haragtól sápadt arccal.
— Nem tartozol ide többé — sziszegte. — Nem vagy része a mesének.
Fölemelte a kezét.
Mögötte a kísérteties képmások hirtelen rá összpontosítottak, s így sokkal színjátszóbbá vált. Ezüst tűz szökkent át a termen.
Szombat báró előrelökte a sétapálcáját. A varázslat lecsapott, végigáramlott rajta a földbe, kis, ezüst nyomvonalakat hagyva maga után, melyek sisteregtek egy darabig, aztán kihunytak.
— Nem, asszonyom — mondta a zombi. — Nincs mód megölni egy halottat.
A három boszorkány az ajtóból figyelt.
— Én is éreztem ezt — jelentette ki Ángyi. — Ízekre kellett volna zúzza őt!
— Mit kellett volna ízekre zúzzon? — kérdezte Néne. — A mocsarat? A folyót? A világot? Ő most mindez! Óóó, okos asszony, az bizony, Mrs. Gogol!
— Mi? — tudakolta Magrat. — Hogy érted azt, hogy mindez?
Lily elhátrált. Megint föltartotta a kezét és újabb tűzgolyót küldött a Báró felé. Az eltalálta a zombi kalapját és tűzijátékként robbant szét.
— Ostoba, ostoba! — motyogta Néne. — Látta, hogy nem működik, mégis megpróbálja újra!
— Azt hittem, nem az ő oldalán állsz — jegyezte meg Magrat.
— Nem is! De nem szeretem látni, amikor valaki hülye. Semmi haszna az effélének, Magrat Beléndek, még te is láthatod… ó, ne, nehogy már megint…
A Báró nevetett, amikor a harmadik próbálkozás is ártalmatlanul földelte magát. Aztán föltartotta a sétapálcáját. Két udvaronc esett el.
Lily Mállotviksz, még mindig hátrálva, odaért a főlépcső lábához.
A Báró előrelépett.
— Akar kipróbálni valami mást, hölgyem? — kérdezte.
Lily fölemelte mindkét kezét.
Mindhárom boszorkány érezte — a rettenetes szívást, ahogy Lily megkísérelte a közelben lévő összes erőt összevonni.