Szombat báró kihúzta magát.
— Kész vagyok veled menni — közölte.
A Halál vállat vont. Kész vagy sem, úgy tűnt, ezt sejteti, neki oly mindegy.
— De én késleltettelek — tette hozzá a Báró. — Tizenkét évig! — Átölelte Erzulie vállát. — Amikor meggyilkoltak és a folyóba dobtak, életet loptunk tőled!
CSAK MEGSZÜNTÉL ÉLNI. SOSEM HALTÁL MEG. AKKOR NEM IS JÖTTEM EL ÉRTED.
— Nem?
MA ÉJJEL VOLT VELED RANDEVÚM.
A Báró átadta sétapálcáját Mrs. Gogolnak. Levette magas, fekete cilinderét. Lerázta magáról a kabátot.
Erő sistergett a kabát gyűrődéseiben.
— Nincs többé Szombat báró — mondta.
LEHET. SZÉP CILINDER.
A Báró odafordult Erzulie-hez.
— Azt hiszem, mennem kell.
— Igen.
— Mit fogsz csinálni?
A vudu vajákosasszony lenézett a kezében tartott kalapra.
— Visszamegyek a mocsárba — felelte.
— Maradhatnál itt is. Nem bízom abban a külföldi boszorkában.
— Én igen. Szóval visszamegyek a mocsárba. Mert egyes mesék véget kell érjenek. Akármi lesz is Pipőkéből, neki magának kell elérnie.
Nem volt hosszú az út a folyó barna, nehézkes hullámaihoz.
A Báró megtorpant a parton.
— És mostantól örökké boldogan fog élni? — kérdezte.
NEM ÖRÖKKÉ. DE TALÁN ÉPP ELÉG SOKÁIG.
Eszerint tehát, befejeződnek a mesék.
A gonosz boszorkányt legyőzték, a toprongyos királykisasszony javai birtokába lép, a királyság helyreáll. Itt vannak újra a boldog idők. Ezentúl örökké boldog idők. Ami azt jelenti, hogy itt megáll az élet.
A mesék be akarnak fejeződni. Nem törődnek vele, mi jön ezután…
Ogg Ángyi végiglihegett egy folyosón.
— Sose láttam még Eszmét ilyennek — jelentette ki. — Nagyon fura hangulatban van. Veszélyes lehet önmagára.
— Veszélyes mindenki másra — helyesbített Magrat. — Ő…
A kígyónők előléptek egy átjáróból, jóval előttük.
— Nézd a dolgot ekképpen — mormolta Ángyi a bajsza alatt. — Mit tehetnek velünk?
— Ki nem állhatom a kígyókat — jegyezte meg halkan Magrat.
— Na persze, vannak nekik azok a fogaik — adta elő Ángyi, mintha szemináriumot vezetne. — Valójában inkább agyarhoz hasonlítanak Gyere, te lány! Lássuk, találunk-e másik utat!
— Utálom őket.
Ángyi ráncigálta Magratot, aki nem moccant.
— Gyere már!
— Tényleg utálom őket.
— Messziről még sokkal jobban utálhatnád őket!
A nővérek már csaknem odaértek hozzájuk. Nem lépdeltek, hanem siklottak. Talán Lily most nem összpontosított, mert kígyószerűbbek voltak, mint valaha. Ángyi úgy vélte, ki tudja venni a pikkelymintát a bőr alatt. Az állkapocs vonala teljesen hibás volt.
— Magrat!
Egy egyik nővér feléjük nyúlt. Magrat megborzongott.
A kígyónővér kitátotta a száját.
Aztán Magrat fölnézett és szinte álmodozva, olyan keményen ütötte meg, hogy a kígyó több lábnyira röpült a folyosón.
Nem olyan ütés volt, ami szerepelt bármilyen Útban vagy Ösvényben. Soha, senki nem rajzolta ezt le egy ábrán vagy gyakorolta tükör előtt feje köré tekert kötéssel. Ez egyenesen az örökölt, rettegő, túlélő reflexek lexikonjából került elő.
— Használd a varázspálcát! — kiáltotta Ángyi és előreiramlott. — Ne nindzsázz velük! Használd a varázspálcát! Erre való!
A másik kígyó ösztönösen megfordult, hogy szem elől ne tévessze a mozgást, ami egyben szemlélteti, hogy az ösztön nem mindig a túlélés sarkköve, mert Magrat tarkón vágta. A varázspálcával. A kígyó megroggyant, elvesztve eddigi alakját esés közben.
Az a gond a boszorkányokkal, hogy sose menekülnek el az olyan dolgok elől, amiket tényleg utálnak.
És a sarokba szorított, kis, prémes állatokkal az a gond, hogy — csak nagy ritkán — az egyikük mongúz.
Mállotviksz Néne mindig szerette volna tudni: mi az, ami miatt olyan különlegesnek tartják a teliholdat? Az csak egy nagy fénykör. És az újhold meg csak sötétség.
De a kettő között félúton, amikor a hold a világosság és sötétség világai közt van, amikor még a hold is a mezsgyén tanyázik… esetleg akkor hihet egy boszorkány a holdban.
Most épp egy félhold vitorlázott a mocsár ködfelhője fölött.
Lily tükrökből rakott fészke visszaverte a hideg fényt, miként visszatükrözött minden mást is. A három söprű ott volt a falhoz támasztva.
Néne elvette az övét. Nem a megfelelő színt viselte, nem viselt kalapot, szüksége volt tehát valamire, amitől otthonosan érzi magát.
Semmi sem moccant.
— Lily? — szólalt meg halkan Néne.
A saját képmása nézett ki rá a tükrökből.
— Az egész abbamaradhat most — mondta Néne. — Foghatod a söprűm és én veszem Magratét. Ő bármikor osztozhat Gythával. És Mrs. Gogol nem fog utánad jönni. Ezt elintéztem. És odahaza tudnánk mit kezdeni további boszorkányokkal. És nincs többé keresztanyáskodás. Nincs többé emberek megöletése, hogy a lányuk készen álljon a szerep eljátszására egy mesében. Tudom, hogy ezért tetted. Gyere haza! Ez olyan ajánlat, amit nem utasíthatsz vissza.
A tükör hangtalanul hátracsúszott.
— Te megpróbálsz kedves lenni hozzám? — kérdezte Lily.
— Ne hidd, hogy nem kerül nagy erőfeszítésembe — felelte Néne jóval normálisabb hangon.
Lily ruhája suhogott a sötétben, amikor előlépett.
— Szóval — jegyezte meg -, legyőzted azt a mocsári nőszemélyt.
— Nem.
— De te vagy itt helyette.
— Igen.
Lily kivette a söprűnyelet Néne kezéből és megszemlélte.
— Sose használtam még ilyet — közölte. — Csak ráülsz és máris indulhatsz?
— Ezzel meglehetősen gyorsan kell szaladgálj, mielőtt elindul — ismerte el Néne -, de igen, ez az általános elképzelés.
— Hmm. Ismered a söprűnyél szimbolikáját? — tudakolta Lily.
— Van valami köze a májusfákhoz meg népdalokhoz meg hasonlókhoz? — kérdezett vissza Néne.
— Ó, igen.
— Akkor hallani se akarok róla.
— Igen — mondta Lily -, gondolom, nem akarsz.
Visszaadta a söprűt.
— Itt maradok — szögezte le. — Mrs. Gogol lehet, hogy előállt egy új trükkel, de ez nem jelenti, hogy ő győzött.
— Nem. A dolgok muszáj véget érjenek, tudod — magyarázta Néne. — Így működik az egész akkor, ha a világot mesékké változtatod. Sose lett volna szabad ezt megtenned. Nem lett volna szabad a világot mesékké formálnod. Nem lett volna szabad hagynod, hogy úgy bánjanak az emberekkel, mintha szereplők lennének, mintha tárgyak lennének. De ha ezt teszed, akkor tudnod kell, mikor ér véget egy mese.
— Föl kell venned a vörösen izzó cipőd és végigtáncolni az éjszakát? — kérdezte Lily.
— Valami ilyesmi, igen.
— Míg mindenki más boldogan él, míg meg nem hal?
— Ezt nem tudom — válaszolta Néne. — Ez tőlük függ. Amit én mondok, az az, hogy neked tilos belefognod még egyszer. Te vesztettél.
— Tudod, hogy a Mállotvikszek sosem veszítenek — replikázott Lily.
— Egyikük ma éjjel megtanul veszíteni — felelte Néne.
— De mi kívül vagyunk a meséken — protestált Lily. — Én amiatt, mert én… vagyok a közeg, amin keresztül megtörténnek, és te azért, mert te küzdesz ellenük. Mi vagyunk középen. Szabadon…