Nesz hallatszott mögülük. Magrat és Ogg Ángyi arca bukkant elő a lépcső teteje fölött.
— Szükséged van segítségre, Eszme? — érdeklődött óvatosan Ángyi.
Lily nevetett.
— Itt vannak a te kis kígyóid, Eszme.
— Tudod — fűzte hozzá -, te tényleg pont olyan vagy, mint én. Hát nem látod? Nincs olyan gondolat, ami átsuhant az agyamon, ami ne fordult volna meg a te fejedben is. Nincs olyan tett, amit elkövettem, amit te ne fontolgattál volna. De neked sose volt hozzá bátorságod. Ez a különbség a hozzám hasonlók és a hozzád hasonlók között. Nekünk megvan a bátorságunk megtenni, amiről ti csak álmodtok.
— Igen? — szólt Néne. — Ez lenne, amit gondolsz? Azt hiszed, álmodozom?
Lily megmozdította egy ujját. Magrat föllebegett a lépcsőházból, hiábavalóan küszködve. Vadul integetett a varázspálcájával.
— Ezt szeretem látni — nyilatkozta Lily. — Embereket kívánságokkal. Én soha semmit nem kívántam egész életemben. Én mindig tettem azért, hogy megtörténjenek a dolgok. Annyival kifizetődőbb.
Magrat a fogát csikorgatta.
— Biztos vagyok benne, hogy nem néznék ki jól tökként, kedves — mondta Lily. Könnyedén intett a kezével. Magrat továbbemelkedett.
— Meglepődnél azoktól a dolgoktól, amikre képes vagyok — jelentette ki ábrándosan Lily, miközben az ifjabb boszorkány egyenletesen lebegett a kockakövek fölött. — Neked magadnak is meg kellett volna próbálkoznod a tükrökkel, Eszme. Csodákat tesz a lélekkel. Csak azért hagytam, hogy az a mocsári perszóna életben maradjon, mert a gyűlölete éltető erejű volt. Tudod, nagyon is szeretem, ha gyűlölnek. És te tényleg tudod ezt. Az egyfajta tisztelet. Mutatja, hogy hatással vagy. Olyan, mint a hideg fürdő egy forró napon. Amikor az ostobák tudatára ébrednek, hogy tehetetlenek, amikor füstölőgnek jelentéktelenségükben, amikor vereséget szenvednek és nincs másuk, csak az az ásító űr savmarta gyomorszájukban — nos, hogy őszinte legyek, az olyan, mint az imádkozás. És a mesék… uralni a meséket… kölcsönvenni az erejük… a tőlük kapott örömök… titkos középpontjukban állni… Meg tudod ezt érteni? Az önmagukat ismétlő mintázatok láttán érzett puszta gyönyörűséget? Mindig szerettem a mintákat. Mellesleg, ha az az Ogg nőszemély folytatta a próbálkozást, hogy mögém osonjon, tényleg hagyni fogom, hogy ifjú barátnőd az udvar fölé lebegjen és akkor, Eszme, esetleg elvesztem iránta az érdeklődést.
— Csak mászkálgattam — állította Ángyi. — Azt nem tiltja a törvény.
— Te megváltoztattad a mesét a magad módján és most én is ezt fogom tenni az enyémen — közölte Lily. — És ismét… csak annyit kell tégy, hogy elmész. Csak menj el. Hogy mi történik itt, nem számít. Ez egy távoli város, amiről csak keveset tudsz. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy föléd kerekednék fineszességben — tette hozzá -, de ez a kettő… bennük nincs meg a kellő hogyishívják. Lekvárrá paszírozhatnám őket. Remélem, ezzel tisztában vagy. Szóval azt javaslom, hogy ma este egy Mállotviksz tanuljon meg veszíteni?
Néne egy ideig némán állt, hasznavehetetlen söprűnyelére támaszkodva.
— Rendben. Tedd le Magratot — mondta. — És akkor majd kimondom, hogy te győztél.
— Bárcsak el tudnám ezt hinni — felelte Lily. — Ó… de persze te vagy a rendes kettőnk közül, nem igaz? Neked állnod kell a szavad.
— Figyelj csak rám! — szólította föl Néne. Odasétált a pártázathoz és lenézett. A kétarcú hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a palotát tengerként körbeölelő ködöt.
— Magrat? Gytha? — fordult hozzájuk. — Sajnálom, hogy így esett. Nyertél, Lily. Semmit sem tehetek.
Azzal leugrott.
Ogg Ángyi odarohant és lebámult a peremen át, épp jókor, hogy lásson egy homályos alakot eltűnni a ködben.
A tornyon maradt mindhárom nő nagy levegőt vett.
— Ez csak trükk — vélte Lily -, hogy elővigyázatlanná tegyen.
— Nem az! — sikoltotta Magrat lerogyva a kövezetre.
— Nála volt a söprűje — erősködött Lily.
— Az nem működik! Nem fog beindulni! — kiáltotta Ángyi. — Rendben — mondta fenyegetően, Lily karcsú alakja felé lépdelve. — Hamar letöröljük azt az önelégült kifejezést az arcodról…
Megtorpant, amikor ezüstös fájdalom cikázott végig a testén.
Lily nevetett.
— Akkor hát igaz? — kérdezte. — Igen. Látom az arcotokon. Eszme elég eszes volt ahhoz, hogy tudja, nem győzhet. Ne legyetek ostobák! És ne tartsd felém azt az idióta varázspálcát, Beléndek kisasszony! A vén Desiderata réges-rég diadalmaskodott volna fölöttem, ha képes lett volna rá. Egyesekben nincs semmi belátás.
— Le kellene menjünk oda — jelentette ki Magrat. — Lehet, hogy ott fekszik…
— Ez az. Legyetek jók! Csak ehhez értetek — gúnyolta őket Lily, miközben a két boszorkány futott a lépcsőhöz.
— De vissza fogunk jönni! — morogta Ogg Ángyi fogvicsorgatva. — Még akkor is, ha a mocsárban kell lakjunk Mrs. Gogollal és kígyófejeket kell együnk!
— Persze — emelintette meg szemöldökét Lily. — Pontosan ezt mondtam. Az embernek szüksége van a hozzátok hasonlókra maga körül. Máskülönben az ember sose tudhatná bizonyosan, hogy még mindig fungál. Ez az eredményesség jelzésének egyik módja.
Figyelte, ahogy eltűnnek lefelé a lépcsőn.
Szél fújt a torony tetején. Lily összefogta a szoknyáját és a torony széléhez lépdelt, ahonnan láthatta a messze alant lévő háztetők fölött kavargó ködfoszlányokat. A muzsika halk zengzetei hallatszottak a távoli karneválból, ahogy a tánc végigkacskaringózott az utcákon.
Hamarosan éjfél lesz. Valódi éjfél, nem afféle árengedményes változata, amit egy órában araszoló vénasszony okoz.
Lily megpróbálta kivenni a homályon keresztül a torony lábát.
— Igazán, Eszme — mormolta. — Te aztán tényleg nehezen tűrted a vesztést.
Ángyi kinyúlt és visszatartotta Magratot, amikor lerohantak a csigalépcsőn.
— Lassítanunk kellene egy kicsit — vélte.
— De lehet, hogy megsérült…!
— Az leszel te is, ha megbotlasz. Különben is — közölte Ángyi -, nem hiszem, hogy Eszme összetört rakásként fekszik valahol. Nem ilyen módon távozna el. Szerintem csak azért tette, hogy biztosítsa, Lily megfeledkezik rólunk és nem próbál minket valamiképp csőbe húzni. Állítom, azt gondolta, hogy mi vagyunk… mi is volt az a tsorti ipsével, akit csak akkor lehetett megsebezni, ha a megfelelő helyen találtad el? Soha, senki nem győzte le, amíg erre rá nem jöttek. A térde, azt hiszen, az volt az. Mi vagyunk Néne tsorti térde, érted?
— De tudjuk, hogy tényleg gyorsan kell fuss ahhoz, hogy a söprűnyele beinduljon! — kiabálta Magrat.
— Aha, tudom — válaszolta Ángyi. — Ezt gondoltam én is. És most azt gondolom… milyen gyorsan mész, amikor esel? Úgy értem, egyenesen lefelé?
— Én… nem tudom — ismerte be Magrat.
— Szerintem Eszme úgy vélte, érdemes kideríteni — vélekedett Ángyi. — Ez az, amit képzelek.
Egy fölfelé baktató alak jelent meg a lépcsőfordulóban. Udvariasan félreálltak, hogy hagyják elhaladni.
— Bárcsak vissza tudnék emlékezni, az ipse melyik részét kellett eltalálni — sóhajtotta Ángyi. — Most aztán egész éjjel ez fog motoszkálni a fejemben.