Magrat elsőként ismerte volna el, hogy elméje nyitott. Olyan nyílt, mint a terep, olyan nyílt, mint az ég. Egyetlen elme se lehetne nyitottabb különleges műtéti beavatkozás nélkül. És mindig arra várt, hogy valami megtöltse az agyát.
Amivel jelenleg épp megtöltődött, az a belső békének, kozmikus harmóniának és a Mivolt igazi lényegének keresése.
Amikor az emberek azt mondják „Eszembe villant egy ötlet”, az nem csupán szókép. Nyers ötletek, az önálló gondolatok apró részecskéi, özönlenek folyton-folyvást szerte a világegyetemben. A Magratéhoz hasonló fejek ugyanúgy magukhoz vonzzák őket, mint ahogy a víz áramlik egy sivatagi gödörbe.
Ez az egész az édesanyja ortográfia iránti figyelmetlenségének tudható be, tűnődött. Egy gondos szülő helyesen betűzte volna a Margaret nevet. És akkor ő lehetett volna Peggy vagy Maggie — komoly, robusztus nevek, teli megbízhatósággal. A Magrattal nem lehet valami sokat kezdeni. Olyasminek hangzik, mint ami egy folyóparti üregben lakik és mindig kiönti a víz.
Fontolgatta, hogy változtat rajta, de szíve mélyén tudta, hogy az sem segítene. Még ha Kloévá vagy Izabellává válna is a felszínen, alatta akkor is Magrat maradna. De azért nem lenne rossz megpróbálni. Szép is lenne nem Magratnak lenni, ha csak néhány órára is.
Az ilyen gondolatok indítják el az embereket az Önmaguk Megtalálása felé vezető úton. És az egyik legelső dolog, amit Magrat megtanult az, hogy dőreség lenne az Önmagát Megtaláló egyéntől ezt elmondani Mállotviksz Nénének, aki azt hitte, hogy a nők emancipációja női nyavalygás, amiről nem szabadna férfiak jelenlétében beszélni.
Ogg Ángyi megértőbbnek bizonyult, ám hajlamos volt előállni olyasmikkel, amiket Magrat kétjelentésűnek állított, bár ezek Ogg Ángyi esetében általában eléggé egyértelműek voltak és ezzel még büszkélkedtek is.
Magyarán, Magrat fölhagyott minden reménnyel, hogy a nála idősebb boszorkányoktól bármit is tanulhatna, s hálóját távolabbra vetette ki. Sokkal távolabbra. Nagyjából olyan távol, amekkora táv csak volt.
Az a furcsaság az eltökélt bölcsességhajhászókkal kapcsolatban, hogy — függetlenül attól, hogy történetesen hol élnek — mindig olyan bölcsességet kajtatnak, ami jó messzire van tőlük. A bölcsesség azon ritka dolgok egyike, amelyek minél messzebb vannak, annál nagyobbnak látszanak.[4]
Jelen pillanatban Magrat A Skorpió Ösvényén át talált magára, amely kozmikus harmóniát kínált, belső egységet és annak lehetőségét, hogy a fülén keresztül verd ki a támadó veséjét. Nemrégiben hozatta meg.
Akadtak gondok. A szerző, Lobsang Himpeller Nagymester lakcíme Ankh-Morporkban volt. Az nem tűnt a kozmikus bölcsesség valószínű székhelyének. Ráadásul, jóllehet rengeteg dolgot beiktatott arról, hogy az Ösvényt nem szabad támadásra használni, csakis a kozmikus bölcsesség elérésére, ez elég apró betűkkel szerepelt a lelkesült rajzok között, amiken az emberek rizscséphadarókkal püfölték egymást és „Hai”-t kiáltottak. A továbbiakban megtanultad, hogyan csapj ketté téglákat a kezeddel és sétálj át vörösen izzó parázson és más kozmikus dolgokat.
Magrat úgy vélte, hogy a Nindzsa szép női név.
Megint támadóállásba helyezkedett tükörbéli önmagával szemben.
Ekkor kopogtak az ajtón. Magrat ment kinyitni.
— Hai? — mondta.
Hurtak, a vadorzó egyet hátralépett. Már eddig is épp elég megrázkódtatás érte. Egy dühödt farkas követte útja egy részén az erdőn keresztül.
— Ümm — motyogta. Előrehajolt, ahogy döbbenete aggodalommá alakult. — Megsérült a feje, kisasszony?
Magrat értetlenül nézett rá. Aztán földerengett benne a megértés. Fölnyúlt és levette a fejpántot, amin krizantém minta volt, s amely nélkül csaknem lehetetlen a kozmikus bölcsesség igazi keresése ellenfelünk könyökének 360 fokos kicsavarásával.
— Nem — felelte. — Mit akarsz?
— Van a kisasszony számára egy csomag — válaszolta Hurtak és átadta.
Úgy két láb hosszú volt és nagyon vékony.
— Van üzenet is — tette hozzá Hurtak segítőkészen. Miközben Magrat kibontotta a borítékot, csoszogva megkerülte s megpróbálta a lány válla fölött elolvasni az üzenetet.
— Magánlevél — mutatott rá Magrat.
— Az lenne? — mondta Hurtak barátságosan.
— Igen!
— Aszonták nekem, kapok egy garast, amikor átadom — jegyezte meg a vadorzó. Magrat talált egyet az erszényében.
— A pénz kovácsolja a láncokat, melyek összekötik a dolgozó népet — figyelmeztette a férfit, miközben odaadta neki a garast. Hurtak, aki soha életében nem tartotta magát dolgozó népnek, de aki egy garasért cserébe szinte bármennyi zagyvaságot kész volt meghallgatni, jámborul bólintott.
— És remélem, hogy rendben jön a feje, kisasszony — udvariaskodott.
Amikor Magrat maga maradt a konyhával-kombinált-dódzsóban, kibontotta a csomagot. Az egy vékony, fehér pálcát tartalmazott.
Ismét belepillantott az üzenetbe. Így szólt: „Sose jutot időm Kiképeszni egy helyetest, szóval neked kel Beválnod. Muszáj elmened Génuába. Én magam tetem volna eszt, csak nem tudok, mer halot vagyok. Pipőke Szombat NEM szabad öszeházasogyék a királyfival. UI Esz fontos.”
Magrat fölnézett képére a tükörben.
Újra lebámult az üzenetre.
„UIUI Mont mek anak a 2 Vén Pletykafézeknek, hogy ők Nem mehetnek Veled, tsak mindent Elrontanának”.
Még volt folytatás.
„UHUI Hajlik ara, hogy tökökre hangolódjon, de semi perc alat rá fokoz jöni a nyittyára”.
Magrat megint a tükörre pillantott. Aztán le a pálcára.
Egyik percben az élet egyszerű, aztán hirtelen tele bonyodalommal tárul eléd.
— No de ilyet! — szólalt meg. — Tündérkeresztanya vagyok!
Mállotviksz Néne még mindig a szilánkok őrült hálózatára meredve állt, amikor Ogg Ángyi bevágtatott.
— Eszme Mállotviksz, mit csináltál? Ez balszerencsét jelent, azt bizony… Eszme?
— Ő? Ő?
— Jól vagy?
Mállotviksz Néne egy pillanatra összehúzta a szemét, aztán megrázta a fejét, mintha megpróbálna elűzni egy elképzelhetetlen elképzelést.
— Mi?
— Tisztára elsápadtál. Eddig még sohasem láttalak így elsápadni.
Néne csigalassúsággal eltávolított egy üvegcserepet a kalapjából.
— Hát… kissé megijesztett, hogy így eltört a tükör… — motyogta.
Ángyi Mállotviksz Néne kezére tekintett. Az vérzett. Aztán Mállotviksz Néne arcára pillantott és úgy döntött, sose fogja beismerni, hogy látta Mállotviksz Néne kezét.
— Lehet, hogy valami jel — mondta, találomra kiválasztva egy biztonságos témát. — Amikor valaki meghal, megesik az ilyesmi. Képek esnek le a falról, megállnak az órák… óriási nagy ruhásszekrények lezuhannak a lépcsőn… ilyesmik.
— Sose hittem az ilyen butaságokban, ez… hogy érted azt, hogy ruhásszekrények zuhannak le a lépcsőn? — firtatta Néne. Mélyeket lélegzett. Ha nem lett volna köztudott, hogy Mállotviksz Néne kemény, bárki azt hihette volna, hogy épp most élte át élete legnagyobb megrázkódtatását és voltaképpen elszántan részt akar venni egy kis közönséges, mindennapi civakodásban.
— Pontosan az történt, miután Sophie dédnagynéném meghalt — jelentette ki Ogg Ángyi. — Hajszálpontosan három nappal, négy órával és hat perccel a halála pillanata után a ruhásszekrénye lezuhant a lépcsőn. Tidorunk és Jászónunk próbálták átkínlódni a lépcsőfordulón, s valahogy kicsúszott a kezükből, csak úgy. Rejtélyes. Hááát, eszem ágában se volt otthagyni Agátának, még mit nem, csak Disznóleséskor látogatta az anyját, és én voltam az, aki Sophie-t ápolta egész végig…
4
Ezért aztán, például Mrs. Kozmopilita Útja roppant népszerű a fiatalok körében, akik a magas Kostető hóhatára fölötti eldugott völgyekben élnek. Saját sáfrányszín ruhás, imamalom-forgató fölötteseik kijelentéseit semmibe véve, alkalmilag elutaznak egész a Chirm utca 3-ig a lapos és ködös Ankh-Morporkba, hogy Mrs. Marietta Kozmopilita, a varrónő lábánál keressék a bölcsességet. Ennek okát nem tudja senki, a már előbb említett távoli bölcsesség vonzerején kívül, ugyanis egy árva szót sem értenek abból, amit az asszony mond, vagy gyakrabban, rikácsol nekik. Számos kopasz, ifjú szerzetes tér vissza magaslati erősségébe, hogy elmeditáljon a különös mantrán, amivel megtiszteltetett, azaz ezen: „Kotródj innét, te!” meg „Ha