Hiszen még a meséknek is el kell kezdődnie valahol.
Csobbanás hallatszott, aztán a folyó vize újra összezárult.
Magrat ellépdelt.
A varázspálca lesüppedt a kövér iszapba, ahol csupán a hébe-hóba arrajáró folyami rákok lába érintette, akiknek nincs tündérkeresztanyja és tilos bármit kívánniuk. A hónapok során lejjebb merült és, ahogy a legtöbb dolog, eltűnt a történelemből. És ennél senki sem kívánhat többet.
A három söprű Génua fölé emelkedett a hajnal felé kavargó köddel együtt.
A boszorkányok lenéztek a várost körbevevő zöld mocsárra. Génua szunnyadt. A Zsíros Ebédidő utáni napok mindig csöndesek, mivel az emberek ekkor alusszák ki. Jelenleg a kipihenők körébe Csöves is beleértendő, összegömbölyödve helyén a cirokban. Az elválás Mrs. Kellemestől igazi szívet tépő fájdalom volt.
— Hát, ennyit a la douche vitáról - törődött bele higgadtan Ángyi.
— El sem búcsúztunk Mrs. Gogoltól — jegyezte meg Magrat.
— Szerintem ő tudja jól, hogy elmegyünk — vélte Ángyi. — Nagyon értelmes asszony, az a Mrs. Gogol.
— De megbízhatunk benne, hogy állja a szavát? — kérdezte Magrat.
— Igen — válaszolta Mállotviksz Néne.
— A maga módján roppant becsületes — állította Ogg Ángyi.
— Hát, ez igaz — látta be Néne. — Azonfelül mondtam neki, hogy esetleg visszajövök.
Magrat átnézett Néne söprűjére. A cirokhoz szíjazott poggyász közt volt egy nagy kerek doboz.
— Még csak föl se próbáltad azt a kalapot, amit adott neked — hozta föl.
— Vetettem rá egy pillantást — felelte Néne hidegen. — Nem jó méret.
— Szerintem Mrs. Gogol nem adna senkinek olyan kalapot, aminek nem jó a mérete — tamáskodott Ángyi. — Lássuk csak, jó?
Néne az orrát fintorgatta és levette a doboz tetejét. Selyempapír gombolyagok pottyantak le a köd felé, amikor kiemelte a kalapot.
Magrat és Ogg Ángyi a fejfedőre meredt.
Természetesen hozzá voltak szokva a kalapot ékítő gyümölcs ötletéhez — magának Ogg Ángyinak volt egy fekete szalmakalapja viaszcseresznyékkel a különleges családi viszálykodás alkalmaira. De ezen jóval több volt puszta cseresznyénél. A görögdinnye volt nagyjából az egyetlen gyümölcs, ami nem volt megtalálható rajta valahol.
— Ez határozottan nagyon… külföldies — állapította meg Magrat.
— Gyerünk! — buzdította Nénét Ángyi. — Próbáld föl!
Néne megtette, kissé szégyenlősen, két lábbal megnövelve látszólagos magasságát, aminek javarészét egy ananász tette ki.
— Nagyon színes. Nagyon… sikkes — ítélkezett Ángyi. — Nem mindenki tudna viselni egy ilyen kalapot.
— Jól állnak neked a gránátalmák — hangoztatta Magrat.
— Meg a citromok — tette hozzá Ogg Ángyi.
— He? Ti ketten nem nevettek ki, ugye? — kérdezte gyanakodva Mállotviksz Néne.
— Szeretnéd te is megnézni? — tudakolta Magrat. — Van nálam egy tükör valahol…
A csönd bárdként ereszkedett le. Magrat elvörösödött. Ogg Ángyi dühösen meredt rá.
Mindketten óvatosan fürkészték Nénét.
— Ii-igenn — felelte hosszúnak tűnő idő után. — Azt hiszem, szeretnék tükörbe nézni.
Magrat kiengedett, kotorászott a zsebeiben és előhúzott egy kis, fakeretes, kézi tükröt. Átnyújtotta.
Mállotviksz Néne ránézett a tükörképére. Ogg Ángyi lopva kissé közelebb manőverezte a söprűjét.
— Hmm — mondta Néne egy kis idő múlva.
— Az a mód, ahogy a szőlők ott lógnak a füled mögött — bátorította Ángyi. — Tudod, ennél tekintélyesebb kalapot sohasem láttam.
— Hmm.
— Nem így gondolod? — firtatta Magrat.
— Hát — szólalt meg Néne kelletlenül -, talán megjárja a külrészeken. Ahol nem lát benne senki, aki ismer engem. Legalábbis, senki fontos.
— És amikor hazaérünk, bármikor megeheted — javasolta Ogg Ángyi.
Megkönnyebbültek. Úgy érezték, megmásztak egy hegyet, átjutottak egy veszélyes völgyön.
Magrat letekintett a barna folyóra és a gyanús farönkökre a homokpadjain.
— Amit tudni szeretnék, az ez — mondta -, vajon Mis. Gogol valójában jó vagy rossz? Úgy értem, halottak meg aligátorok meg minden…
Néne a ködön átpislákoló, felkelő napra pillantott.
— Bonyolult dolog a jó meg a rossz — közölte. — Nem vagyok túl biztos abban, melyik oldalon állnak az emberek. Talán az számít, melyik irányba nézel.
— Tudod — fűzte hozzá -, tényleg azt hiszem, hogy látom innen a peremet.
— Fura — vetette föl Ángyi -, azt beszélik, hogy egyes külországokban vannak elefántok. Tudjátok, mindig szerettem volna elefántot látni. És van egy hely Klaccsban vagy valahol, ahol az emberek fölmásznak köteleken és eltűnnek.
— Miért? — érdeklődött Magrat.
— Fogalmam sincs. Valószínűleg van valami dörzsölt külhoni oka.
— Desiderata egyik könyvében — mesélte Magrat — azt írja, hogy van egy nagyon érdekes dolog az elefántnézéssel kapcsolatban. Azt írja, hogy a Sto-síkságon, amikor az emberek azt mondják, elmennek elefántot látni, az azt jelenti, hogy egyszerűen útra kelnek, mert elegük van abból, hogy mindig ugyanazon a helyen éljenek.
— Nem az a gond, ha ugyanazon a helyen élsz — mutatott rá Ángyi -, hanem az, hogy ha nem engeded elkószálni az eszed.
— Én szeretnék fölmenni a Tengely felé — szögezte le Magrat. — Látni az ősi templomokat, amilyeneket leír a Skorpió Útjának Első Fejezete.
— És tanítanának neked bánni olyat, amit nem tudsz már úgyis, mi? — firtatta Ángyi tőle szokatlan élességgel.
Magrat Nénére pillantott.
— Valószínűleg nem — felelte engedékenyen.
— Hát — érdeklődött Ángyi -, mi legyen, Eszme? Hazamegyünk? Vagy elindulunk elefántnézőbe?
Néne söprűje lágyan megfordult a szellőben.
— Undorító vén szatyor vagy, Gytha Ogg — közölte Néne.
— Úgy van — erősítette, meg Ángyi vidáman.
— És, Magrat Beléndek…
— Tudom — árasztotta el a megkönnyebbülés Magratot -, ostoba liba vagyok.
Néne visszanézett a Tengely és a magas hegyek felé. Valahol arrafelé van egy vén kunyhó, aminek kulcsa az árnyékszékben lóg. Alighanem mindenféle dolgok zajlanak ott. Az egész királyság kétségkívül romlásba dől és tönkremegy, ha nincs ott, hogy jó úton tartsa a népeket. Ez a dolga. Nem lehet tudni, miféle ostobaságokat követnek el az emberek, ha ő nincs ott…
Ángyi szórakozottan összeütötte vörös csizmáit.
— Hát, gondolom, nincs is az otthonhoz fogható — mondta.
— Nem — felelte a még mindig merengőnek tűnő Mállotviksz Néne. — Nem. Milliárdnyi olyan hely van, mint az otthon. De ezek közül csak egy az, ahol élsz.
— Szóval akkor visszamegyünk? — kérdezte Magrat.
— Igen.
De a hosszabbik úton mentek és megnézték az elefántot.