Magrat próbát tett.
— Génua tényleg nagyon messze van — mondta.
— Remélem is — vágta rá Mállotviksz Néne. — Az utolsó dolog, amit szeretnénk, hogy külrészek közel legyenek!
— Úgy értem, jó sok utazással jár — magyarázta Magrat boldogtalanul. — És ti… már nem vagytok olyan fiatalok, mint valaha.
Elnyúló, súlyos csönd támadt.
— Holnap indulunk — szögezte le Mállotviksz Néne ellentmondást nem tűrően.
— Nézzétek — szólalt meg Magrat kétségbeesve -, miért ne mennék egyedül?
— Mer’ semmi tapasztalatod a tündérkeresztanyaságban — válaszolta Mállotviksz Néne.
Ez még Magrat nagyvonalú lelkének is sok volt.
— Hát, nektek se — felelte.
— Ez igaz — látta be Néne. — De az a fő… a fő az… az a lényeg, hogy mi sokkal régebb óta vagyunk tapasztalatlanok, mint te.
— Rengeteg tapasztalatunk van a tapasztalatlanságban — nyilatkozta boldogan Ogg Ángyi.
— S ez az, ami mindig számít — bólogatott Néne.
Néne házában csak egy kicsi, foltos tükör akadt. Amikor hazaért, eltemette a kert végébe.
— Tessék! — mondta. — Most próbálj kémkedni utánam!
Az embereknek mindig úgy tűnt, lehetetlenség, hogy Jászón Ogg, kovács- és vasművesmester Ogg Ángyi fia legyen. Nem úgy nézett ki, mint aki esetleg születhetett, inkább úgy, mint akit megkonstruáltak. Egy hajógyárban. Lényegében lassú és gyöngéd természetéhez a genetika célszerűnek látta, hogy olyan izmokat adjon, amelyek egy pár tuloknak jártak volna, olyan kart, mint a fatörzs és olyan két lábat, mint négy söröshordó, kettő-kettő egymás tetején.
Az ő izzó kovácsműhelyébe vitték a tenyészméneket, a ló-nemzetség vörös szemű és tajtékfoltos királyait, a levesestányér patájú bestiákat, amelyek a nála kisebb férfiakat átrúgják a falon. Ám Jászón Ogg ismerte az eltitkolt Lovas Vezényszó titkát, és egyedül lép a műhelybe, udvariasan beteszi az ajtót, és félóra múlva kivezeti a frissen patkolt és különösmód engedelmes jószágot.[5]
Óriási, mindent eltakaró alakja mögött tolongott Ogg Ángyi végtelen családjának többi része és jó csomóan a városi lakosságból, akik, látva bármiféle érdekes tevékenységet, amibe boszorkányok is keveredtek, nem tudtak ellenállni annak lehetőségének, amit a Kostetőn jó kis szájtátoggatásként ismertek.
— Már megyünk is, Jászónunk — jelentette be Ogg Ángyi. — Beszélik, hogy az utcák a külrészeken arannyal vannak kirakva. Alighanem megcsinálhatom a szerencsémet, mi?
Jászón bozontos szemöldöke összeráncolódott az elmélyült gondolkozástól.
— Tudnánk mit kezdeni egy új üllővel odale a műhelybe — hozakodott elő.
— Ha gazdagon térek vissza, soha többé nem kell lemenj a műhelybe — felelte Ángyi.
Jászón a homlokát ráncolta.
— De én szeretek a műhelybe — mondta vonakodva.
Ángyi egy pillanatra meghökkentnek tűnt. — Hát akkor… akkor kapni fogsz egy tömör ezüstből készült üllőt.
— Nem lenne az jó, mami. Túl puha lenne — válaszolta Jászón.
— Ha én hozok neked egy tömör ezüstből készült üllőt, akkor lesz neked egy tömör ezüstből készült üllőd, fiam, akár tetszik, akár nem!
Jászón lehorgasztotta busa fejét. — Igen, mami — rebegte.
— Gondoskodj róla, hogy valaki jöjjék és rendszeresen, minden nap kiszellőztesse a házat — utasította Ángyi. — Azt akarom, hogy minden reggel gyúljon tűz azon a tűzhelyen.
— Igen, mami.
— És mindenki a hátsó ajtón közlekedjék, hallod? Átkot mondtam az elülső tornácra. Hol tartanak azok a lányok a poggyászommal? — Elsietett; kis, szürke bantam korholva egy csapat tyúkot.
Magrat mindezt érdeklődve hallgatta. Saját előkészülete egy nagy zsákból állt, benne több váltás ruha, hogy alkalmazkodhasson bármiféle időjáráshoz, amiben a külrészek esetleg szenvedhetnek, valamint egy jóval kisebből, amelybe számos hasznosnak látszó könyv került Desiderata Homor kunyhójából. Desiderata nagy jegyzetelő volt és kis könyvek tucatjait töltötte meg takaros kézírással és ilyen fejezetcímekkel, hogy „Keresztül A Nagy Nef Sivatagon Varázspálcával és Söprűvel”.
Aminek megtételével sohasem fáradt — úgy tűnt -, az az útmutató leírása a varázspálca használatához. Magrat legjobb tudomása szerint, csak meglengeted és kívánsz egyet.
A kunyhójához vezető ösvény mentén több, előre nem látott tök tanúsította, hogy ez megbízhatatlan stratégia. Egyikük még mindig azt hitte, hogy hermelin.
Most Magrat egyedül maradt Jászónnal, aki idegesen csoszogott. Az üstökét vakarta. Úgy nevelték föl, hogy tisztelettudó legyen a nőkkel, és Magrat nagyjából ebbe a kategóriába esett.
Gondját viseli majd a maminknak, ugye, Mistress Beléndek? — kérdezte, hangjában némi aggodalommal — Ő szörnyen furán viselked.
Magrat gyöngéden megveregette a férfi vállát.
— Az ilyesmi egyfolytában megesik — nyilatkozta. — Tudod, ha egy nő fölnevelte a gyerekeit, satöbbi, el akarja kezdeni élni a saját életét.
— Akkor eddig kinek az életét élte?
Magrat zavartan nézett rá. Ő nem kérdőjelezte meg a gondolat bölcsességét, amikor az először a fejébe érkezett.
— Értsd meg, arról van szó — mondta, menet közben agyalva ki a magyarázatot -, hogy eljön az idő egy asszony életében, amikor meg akarja találni önmagát.
— Miért nem itt kezd el keresni? — kérdezte Jászón panaszosan. — Úgy értem, nem akarok pimaszkodni, Miss Beléndek, de mink arra számítottunk, hogy majd lebeszéli mamit és Mistress Mállotvikszet az utazásról.
— Próbáltam — válaszolta Magrat. — Igazán megpróbáltam. Mondtam, nem akarhattok menni, mondtam bizony. Anno domini, mondtam nekik. Nem vagytok már olyan fiatalok, mondtam nekik. Butaság sok száz mérföldet megtenni kizárólag ezért, különösen a ti korotokban.
Jászón félrehajtotta a fejét. Jászón Ogg sose jutott volna el az összkorongvilági gyors felfogás verseny döntőjébe, de a saját anyját ismerte.
— Ezt mind mondta a maminknak? — tudakolta.
— Nézd, ne aggódj — felelte Magrat. — Biztos vagyok, hogy semmi baja…
Csattanás hallatszott valahonnan a fejük fölül. Néhány őszi falevél keringőzött lágyan a talaj felé.
— Átkozott fa… ki tette ide ezt az átkozott fát? — érkezett egy hang a magasból.
— Ez Néne lesz — jelentette ki Magrat.
Egyike volt Mállotviksz Néne egyébként jól fejlett egyénisége gyöngéinek, hogy sosem törte magát a dolgok kormányzásának megtanulásával. Az ellenkezett a jellemével. Azt a nézetet vallotta, hogy az ő feladata a közlekedés, a világ többi része pedig rendezze el úgy magát, hogy ő megérkezzen céljához. Ez azt jelentette, hogy időnként le kellett másznia olyan fákról, amelyekre föl se mászott. Ezt tette most is, zuhanva az utolsó néhány lábat és kihívóan várva, merészeljen bárki megjegyzést fűzni érkezéséhez.
— Hát, akkor most mind itt vagyunk — jegyezte meg vidoran Magrat.
Nem jött be. Mállotviksz Néne szeme rögvest valahová Magrat térde környékére szegeződött.
— És mégis mit képzelsz, mit viselsz? — érdeklődött.
— Á. Ümm. Gondoltam… úgy értem, elég hideg van odafönt… a szél meg minden miatt — kezdte Magrat. Előre rettegett ettől és utálta magát, amiért ilyen gyönge. Elvégre, igazán praktikus. Egyik éjjel támadt ez az ötlete. Minden mástól eltekintve is, csaknem lehetetlen megcsinálni Mr. Lobsang Himpeller kozmikus harmónia- és halálhozó rúgásait, amikor a lábad folyton belegabalyodik a szoknyádba.
5
Mállotviksz Néne egy ízben megszorongatta ezzel kapcsolatban, s mivel semmi sem titkolható el egy boszorkány elől, Jászón szégyenlősen így válaszolt: — Hát, naccsád, az történik, hogy megfogom őtet és odacsapok nekije a szeme közé a kalapáccsal, mielőtt még fölfogná, mi történik, osztán belesúgok a fülibe, aszondom, „Szegüjj szembe velem, te nyavalyás, és a tökeid teszem az üllőre, tudod, hogy képes vagyok rá!”