Mac viszolyogva megrázta a fejét, aztán sarkon fordult, és elviharzott.
Picsába! Mi volt ez az egész? A világ minden perccel egyre őrültebb lesz.
— Nem akarlak magadra hagyni, baby.
Kit megrázta a fejét.
— Jól leszek, Mac. Menned kell. Szükségük van rád. Ez a munkád.
— Az a dolgom, hogy itt legyek veled. Akkor és ott, ahol szükséged van rám. Helyesbített.
— Nem lesz semmi baj — mondta Kit halkan.
A férfi hosszan vizsgálta. A határozatlanság világosan kivehető volt az arcán.
— Menj már! — mondta a lány mosolyogva. — Öltözz fel, és húzzál dolgozni!
Mac megkönnyebbülten sóhajtott.
— Istenem, annyira jó téged ismét mosolyogni látni, Kit!
A lány lábujjhegyre állt, és az ajkát szorosan Macére szorította.
— Még jobban fogok mosolyogni, amikor hazajössz. Most pedig gyerünk öltözni!
A férfi hosszan és vágyakozón visszacsókolt. Vonakodva húzódott el tőle.
— Később felhívlak.
Kit nevetett.
— Ha jobban érzed magad attól, hogy folyton ellenőrzől, akkor feltétlenül hívjál.
Mac gyorsan felvette az egyenruhát és betelefonált az őrsre, hogy tudják, bemegy. Egy újabb hosszú, forró csók után kisietett az ajtón.
Kit sóhajtott, és a konyhába ment. Éhes volt. Mi több, majd meghalt az éhségtől. A vetélés óta eltelt hetekben alig evett. Tudta, hogy lefogyott, és szörnyen néz ki, de eddig semmi kedve nem volt enni.
Mac aggódott érte. Egyfolytában körülötte legyeskedett. Ideje volt, hogy kihúzza a fejét a homokból, és továbblépjen. Ryder nem akarja őt. Eléggé világossá tette.
Kit átkutatta a hűtőt, és talált egy félig teli tojástartót. Kivette, letette a konyhapultra, majd elővett egy tálat és egy villát. Feltört két tojást, összekeverte a villával. Megfűszerezte, beleöntötte az egészet egy serpenyőbe, és várta, hogy megsüljön.
Egy kicsit barna lett, biztosan túlsütötte, de nem érdekes. Tányérra tette a rántottát, aztán bement a nappaliba. Egyedül volt. Ez volt az első éjszaka, amelyet egyedül töltött az eset óta. Mac szabadságot vett ki, és öt percnél hosszabb időre nem mozdult el a közeléből.
Vajon tényleg ilyen rosszul volt? Talán Mac úgy érezte, hogy el kell dugnia a késeket a házban vagy ilyesmi? Attól félt, hogy kárt tesz magában, ha magára hagyja?
Kit megrándult, nem akart válaszolni magának erre a kérdésre. Igen, nagyon rosszul viselte. Összeszorult a gyomra, ha az első néhány napra gondolt, amikor hazajöttek a kórházból. Egy szót sem szólt, pedig tele volt fájdalommal. Úgy tűnt, egyáltalán nem értik meg egymást.
Kitnek sikerült a rántotta felét legyűrni a torkán. Visszament a konyhába, és betette a tálat a mosogatóba. Elhatározta, hogy egész este tévézni fog. Nem rossz program, és nem is volt álmos. Lehet, hogy megvárja Macet.
Megkereste a távirányítót, betakarózott egy régi pléddel a díványon, és a csatornákat váltogatta. Közben a szemhéja elnehezült. Ennyit arról, hogy nem fáradt. Küzdött, hogy ébren maradjon. A képernyőre koncentrált, elhatározta, hogy nem adja be a derekát a fáradtságnak, amely egyre inkább a hatalmába kerítette a testét.
A kopogás felrázta az álmából. Kinyitotta a szemét, és a képernyőre nézett. Meglepve tapasztalta, hogy nem a tévéből jön a hang. Megnézte az óráját. Hajnali kettő volt. A pokolba, jól bealudt.
A kopogás hangosabb lett. Mi a fene? Vajon ki kopog az ajtaján hajnalok hajnalán?
Ledobta magáról a plédet, és bizonytalanul felállt. A lába jól elzsibbadt. Az ajtóhoz botorkált, és kinyitotta a reteszt. A láncot a helyén hagyta, felkapcsolta a verandavilágítást, résnyire kinyitotta az ajtót, és kibámult.
Megdöbbent, minden izma megfeszült, és fájdalmában majdnem felkiáltott. Az ajtó előtt két ismerős arcot látott. Sean Gardner és Ray Hartley. A seriff irodájának két alkalmazottja. Mac barátai, akikkel együtt dolgozik. Két rendőr, akiknek szolgálatban kellene lennie, nem pedig az ajtaja előtt állni.
Tizennegyedik fejezet
Kit csak állt ott, és bámult kifelé a keskeny résen. Nem merte kinyitni az ajtót. Nem merte megtudni, miért vannak itt.
— Kit — szólalt meg Sean remegő hangon. — Engedj be bennünket, légyszi!
— Ó, Istenem! — kiáltott fel Kit.
Becsapta az ajtót, aztán a lánccal babrált. Néhány hosszú másodperc után kinyitotta előttük.
— Mi az? — sikította a lány. — Mi történt vele?
Ray magához húzta, és szorosan megölelte.
— Gyere be velünk, Kit. Beszélgessünk a nappaliban.
A lány hagyta, hogy a férfi bevigye a házba. A tagjaiból mintha elszállt volna az erő. Mintha lassított felvételt nézett volna. Ez az egész nem történhet meg! Jól tudta, mi az oka a rendőrbarátok éjszakai látogatásának. Nem jó hírekkel jöttek.
Ray leültette a díványra Sean mellé, hátralépett, és helyet foglalt a közeli karosszékben.
— Mi történt? — kérdezte Kit elkeseredetten. Könnyek szöktek a szemébe. Összeszorította a fogát, és megpróbálta visszatartani őket.
— Mac… tudod… közúti rutinellenőrzés volt. Gyanús, drogos alak. — Sean elhallgatott, és nagyot nyelt.
Kit lehunyta a szemét. Istenem, mi történhetett? Ugye nem halt meg? Kérlek, istenem, ugye nem? Miért kerülgetik a forró kását? Miért nem rukkolnak elő vele, és mondják el végre?
— Amikor odament a vezetőoldali ajtóhoz, a gyanúsított fegyvert rántott, és lelőtte.
Kit felugrott a díványról, elszédült, és elesett volna, ha Ray nem kapja el gyorsan. Könnyek kezdtek ömleni a szeméből. Ray magához húzta, és a fejét a mellkasához szorította.
— Mondjátok, hogy nem halt meg! — kiáltotta a lány zokogva. — Kérlek, mondjátok, hogy nem halt meg!
— Nem halt meg — felelte Sean sietve. — Kórházban van.
Kit kiszabadította magát Ray öleléséből.
— Vigyetek hozzá azonnal, Sean!
Kit a cipőjét kereste. Hol az az átkozott cipő?
— Drága, nagyon rossz állapotban van — mondta Sean. Együttérzően nézett rá. — Tudnod kell, mi vár rád.
— De életben van, nem?
— Igen — mondta Ray. — Életben van.
— Akkor vigyél hozzá — mondta Kit elhaló hangon. — Nem hagyom, hogy meghaljon. Nem hagyom, hogy elmenjen.
A két férfi egymásra pillantott. Ray előhúzta a kocsikulcsot a zsebéből.
— Elviszünk a rendőrautóval — szólalt meg.
— A cipőm — könyörgött Kit, miközben kétségbeesetten körbenézett a nappaliban. — Hol van a cipőm?
— Itt van, drága — mondta Sean gyengéden.
Odaadta neki a lábbelit. Kit kikapta a kezéből, és a földre dobta. Magára kapta a cipőt, és az ajtó felé indult.
Amikor a rendőrautó az ellenkező irányban hajtott ki a bejáróról, mint amerre a kórház van, Kit rögtön tudni akarta, hová viszik.
— Édes, mentőhelikopterrel kellett Houstonba vinni — felelte Ray.
A lány a szájához kapta a kezét, és a csuklójába harapott.
— El tudtok vinni Houstonig? — kérdezte.
— Elviszünk egészen odáig — felelte Sean biztató hangon.
Bekapcsolta a megkülönböztető jelzést és beletaposott a gázba, ahogy a piros fény belevilágított az éjszakába.
— Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk, Kit. Nyugodj meg. Jobban érzed már magad?