3. Egy unalmas party
Chevette sohasem lopott, legalábbis nem más emberektől, és főleg nem akkor, amikor dolgozott. Csak egyszer tett kivételt, azon a mocskos hétfőn, amikor megfújta azt a nyamvadt napszemüveget. Akkor is csak azért csinálta a dolgot, mert utálta a pasit.
Úgy történt, hogy Chevette éppen egy kilencedik emeleti ablak mellett állt, és a nagyáruházak szürkesége mögött ívelő hidat nézte, amikor a férfi mögé lépett. Chevette-nek már majdnem sikerült megtalálnia a Bulldózeres lakását, ami feljebb, a régi kábelvasút mellett volt, amikor egy ujjbegy megérintette a meztelen hátát. A Bulldózeres dzsekije, meg a saját pólója alatt.
Chevette mindig ezt a dzsekit hordta, olyan volt ez a számára, mint valami páncél. Tudta, hogy az évnek ebben a szakában inkább nanoport kellett volna viselnie, de ő mégis mindig Bulldózeres régi lóbőrét húzta magára, aminek a hajtókájára kitűzte a saját vonalkódos Allied-jelvényét. Ahogy megfordult, hogy elüsse magától az ujjat, meglódultak a cipzárakon levő kis golyóláncok.
Véreres szemek. Egy arc, ami úgy nézett ki, mintha arra készülne, hogy elolvadjon. A férfi szájában egy rövid, vékony, zöldes szivar lógott, de nem volt meggyújtva. A fickó kivette a szájából a szivart, a végét egy kis pohárban lötyögő tiszta folyadékba dugta, majd bekapta, jól megszívta, és a lányra vigyorgott mellette. Mintha tudta volna, hogy Chevette-nek semmi keresnivalója sincs egy ilyen partyn, de még a Gearyn túl levő piszok drága szállodákban sem.
Azon a napon ez volt az utolsó menete; egy csomagot kellett kivinnie egy ügyvédnek. A Lebujnegyed örökké égő szeméttüzei mellett kellett elhaladnia. A tüzek körül a reménytelenül szerencsétlenek és elveszettek kuporogtak. Az arcukat megvilágította a pici üvegpipák halvány fénye. A szemükben az a szörnyű és féktelen vágy és elégedettség csillogott. Chevette-nek mindig végigfutott a hátán a hideg, ha látta őket.
A Morrisey földalatti, visszhangzó parkolójában lezárta és beriasztózta a bicaját, és a személyzeti liften felment a haliba, ahol a biztonsági őrök megpróbálták elvenni tőle a csomagot. Persze nem hagyta. Senkinek sem adta volna át, csak annak a bizonyos Mr. Garreaunak, a 808-asból, akinek a neve a címzésen szerepelt. Az őrök végighúztak egy szkennert az Allied-jelvénye vonalkódján, megröntgenezték a csomagot, elhúztak a lány előtt egy fémdetektort, utána intettek neki, hogy szálljon be egy rózsaszínű tükrökkel keretezett, bronzlemez-berakásos liftbe.
Chevette így aztán felment a nyolcadikra. A folyosó olyan csendes volt, mint egy erdő valami álomban. Megkereste Mr. Garreau-t. A férfi fehér inget viselt, a nyakkendőjének pedig olyan színe volt, mint a frissen olvasztott ólomnak. Úgy írta alá az elismervényt, hogy nem nézett a lány szemébe, azután a csomaggal a kezében becsukta az ajtót. Chevette a háromjegyű bronzszámra bámult, és a tükörfényesre polírozott nullába nézve megigazította a haját. Hátul elég szépen meredezett, de elöl már nem állt valami jól. A tüsik már túl hosszúra nőttek, és egy kicsit elvékonyodtak. Visszament a folyosó elejére; Bulldózeres dzsekijén minden lépésnél megcsörrentek a fémbigyók, Chevette vadiúj rohamosztagos bakancsa belemélyedt az ázott terrakotta-színű, frissen por szívózott szőnyegpadlóba.
Amikor kinyílt a lift ajtaja, kiesett rajta egy japán lány. Vagyis majdnem kiesett. Chevette a hóna alá nyúlt, és az ajtóhoz támasztotta.
— Hol a buli?
— Ne tőlem kérdezd — mondta Chevette.
— Kilencedik emelet! Nagy party!
A lány szeme egyetlen pupilla volt, loknis haja olyan fényes, akár a plasztik. így aztán Chevette azon kapta magát, hogy az egyik kezében egy valódi francia borral megtöltött, valódi üveg borospoharat tart, a másikban pedig egy olyan kicsi szendvicset, amihez hasonlót még nem látott, és hogy azon tűnődik, mennyi időbe telik még, mire a hotel komputere felfedezi, hogy még nem hagyta el az épületet. Persze nem volt valószínű, hogy éppen ezen a helyen keresnék, mert valaki igencsak sok pénzt lerakhatott, hogy egy ilyen partyt rendezzen.
Elég privát jellegű buli lehetett, mert Chevette látta, hogy egy elsötétített fürdőszobában páran fújtüveg csövekből jeget szívnak; a helyiség előtt egy kékesen remegő, ipari erősségű lámpa fénye világította meg felszálló puha füstpamacsokat.
A party nem csak egy szobában folyt, hanem egy sor egymásba nyíló helyiségben. Rengeteg ember volt mindenhol, főleg férfiak, akik olyan négygombos zakót, meg öltönyt viseltek, meg kemény-nyakú inget, de nyakkendőt nem kötöttek, csak egy kis drágaköves bross tűztek a gallérjukhoz. A nőkön olyan ruhák voltak, amilyeneket Chevette még csak a magazinokban látott. Gazdag emberek voltak, annak kellett lenniük, meg külföldiek. Igaz, a gazdagok is sokszor olyanok, mintha külföldiek lennének.
Chevette végül egy hosszú, zöld díványon vízszintesbe helyezte a japán lányt. A csaj elaludt, és horkolt; biztonságban volt, csak az a veszély fenyegette, hogy valaki esetleg ráül.
Ahogy körülnézett, Chevette látta, hogy nem ő az egyetlen alulöltözött helybéli, akinek valahogy sikerült bejutnia. A fürdőszobában például volt egy pasas — bár ő elég extrém esetnek látszott —, aki egy nagy sárga Bic-et villogtatott, hogy tüzet adjon azoknak, akik rá akartak füstölni egy kicsit. Aztán volt egy pár csaj, akiken látszott, hogy a Lebujnegyed pillangói, de tulajdonképpen ennyien képviselték a hazai színeket.
Azután a képébe mászott az a seggfej, seggrészegen elvigyorodott, és Chevette a tenyerébe vette a kis bicskáját — ezt is Bulldózerestül kérte kölcsön. A pengéjén volt egy kis mélyedés, amibe az ember bedughatta a hüvelykujja hegyét, így fél kézzel is ki lehetett nyitni. A penge nem volt hosszabb félarasznál, de széles volt, akár egy leveseskanál, piszok éles, és kemény. Bulldózeres azt mondta róla, hogy bonckés, mert a tulajdonképpeni vágófelülete kétszer olyan hosszú, mint maga a penge.
— Azt hiszem, nem érzi jól magát — mondja a férfi. Európai, de a lány nem tudja eldönteni, milyen fajta. Nem francia és nem is német. A bőrdzsekije is európai, de Bulldózeresének nyomába sem ér. Valami vékonybőrű állatból csinálták, aminek az irhája olyan, mint a vastag selyem. Dohányszínű. A lánynak eszébe a Bulldózeres szobájában levő megsárgult gerincű magazinok szaga; némelyik annyira régi, hogy a képek különböző árnyalatú szürkére fakultak benne — éppen olyan színük van, mint időnként a városnak a hídról nézve.
— Egész jól voltam, míg maga elő nem került — mondja Chevette, és arra gondol, ideje lenne meglépni. Ez a pasas nem sok jót jelenthet.
— Árulja el — mondja a férfi, és feltűnően végigméri a lány dzsekijét, a pólóját, meg a biciklisnadrágját —, milyen szolgáltatásokat kínál.
— Most a baszásra gondol?
— Pontosan — mondja a férfi, és átmutat a szoba másik felében ácsorgó lebujnegyedi lányokra. — Gondolom, maga valami érdekesebbet kínál — a nyelve nedvesen formázza a szavakat — mint az a kettő.
— Bassza meg őket — mondja Chevette. — Én küldönc vagyok.
A pasas meglepődik; a lány kijelentése túljutott a részegségén, és felbosszantotta. Azután hátraveti a fejét, és úgy nevet, mintha ez lenne a világ legjobb vicce. Alany egy pillantást vet a rengeteg, nagyon fehér, és nagyon drágának látszó fogra. Bulldózerestül azt hallotta, hogy a gazdag emberek nem rakatnak fémet a fogaikba.