Ahogy a váratlanul csendes folyosón a lift felé közeledik, a party zajai egyre jobban elhalkulnak mögötte. Futni akar, meg nevetni is, de valamiért egyre rémültebbé válik.
Séta.
Elhalad a party egymásra rakott tálcái, koszos poharai és tányérjai mellett.
Eszébe jutnak a hallban ácsorgó biztonsági őrök.
Az a tárgy lejjebb csúszik a nadrágjában.
A folyosóról nyíló másik folyosón meglátja a személyzeti liftet. Az ajtaja nyitva. Hívogató. Egy közép-ázsiai srác van benne, meg egy festékfoltos acélkocsi, rajta széles, négyszögletes tárgyak — biztos TV készülékek. A fiú arca csupa pofacsont, szemei keskenyek, a haja magasan felborotválva, a feje tetején majdnem függőlegesen áll, az ilyen kölykök szeretik ezt a fazont. A jelvényét szürke, tiszta munkásinge elejére csíptette, a nyakában egy piros nylon zsinóron egy VirtuFax lóg.
— Alagsor — mondja Chevette.
A srác faxa felberreg. Felemeli, megnyomja a gombot, és belenéz a szemfonjába. Chevette úgy érzi, mintha a nadrágjába dugott valami hatalmasra duzzadna. A fiú visszaejti a mellére a faxot, a lányra pislog, és megnyomja a B-6 jelű gombot. A lift ajtaja döngve bezárul, és Chevette lehunyja a szemeit.
A fülke rézsútos lemezekkel kirakott falának dönti a hátát. A legszívesebben Bulldózeres lakásában lenne, és a kábelek nyikorgását hallgatná. A padló ott egy réteg olyan élére állított vacakból van; az acélsínben futó kábel legteteje középen feltüremkedik; Bulldózeres azt mondta, 17.464 drót van benne. Mindegyik olyan vastag, mint egy ceruza. Ha az ember hozzászorítja a fülét, és jó a széljárás, hallani lehet, hogy az egész híd énekel.
A lift megáll, de hiába. Amikor az ajtó szétnyílik, senki sem áll előtte. Chevette a legszívesebben újra megnyomná a B-6-os gombot, de rákényszeríti magát, hogy megvárja, míg a faxos fiú megérinti helyette.
A fiú megnyomja a gombot.
A B-6 nem a garázs, ahová már oly nagyon szeretne lejutni, hanem egy százéves betonlabirintus. A padlója aszfaltpanelekből van, a mennyezeten vasbilincses régi csövek. Amíg a fiú a kocsija egyik kerekével piszmog, Chevette kislisszol mellette a liftből.
Egy rakás hűtőszekrény, meg vagy ötven porszívó áll a számozott energiatöltő állomásokon; összecsavart szőnyegpadlótekercsek hevernek farönkökként gúlába rakva. Itt-ott munkaruhás emberek, némelyikük konyhafehérben, de Chevette megpróbál hivatalosan viselkedni, és reméli, hogy elhiszik róla, hogy csak egy küldeményt hozott házhoz.
Talál egy keskeny lépcsősort, és felmegy rajta. A levegő forró és állott. A mozgásszenzorok minden lépcsőfordulóban felkapcsolják előtte a lámpákat. Úgy érzi, mintha összepréselné az épület súlya.
De a bringája ott van, a B-2-es szinten, egy göcsörtös betonoszlop mögött.
— El innen — mondja a bicaj, amikor Chevette öt lábnyi távolságban tőle. Nem olyan hangosan beszél, mint egy autó, de fenyegető a hangja.
A rásprézett álrozsdaréteg, és a művészien rátekert ezüst szigetelőszalagcsíkok alatt rejlő papírmagvú karbonbevonatú váz geometriája láttán Chevette combja megremeg. A bal kezét átcsúsztatja az ülés mögötti személyfelismerő hurkon. Egy halk zik, és a fékzárak kieresztenek. Chevette felül a bicajra.
Még sohasem érezte magát jobban, mint amikor felpedálozik az olajfoltos rámpán, és kijut az épületből.
4. Karrier lehetőségek
Rydell szobatársa, Kevin Tarkovsky egy csontot hordott átdugva az orrában, és egy Csak Fújj nevű windszörf butikban dolgozott.
Hétfő reggel, amikor Rydell közölte vele, hogy kilépett az IntenSecure-tól, Kevin felajánlotta, hogy keres neki valami eladói állást a partykultúra vonalon.
— Alapvetően klassz a felépítésed — mondta Kevin, és Rydell meztelen mellére és vállaira nézett. Rydell még mindig ugyanazt a narancsszínű nadrágot viselte, ami Hernandez meglátogatásakor volt rajta. Kevintől kérte kölcsön. A kötését már levetette, leeresztette, és begyűrte a szemetesvödörként szolgáló ötgallonos festékesvödörbe. A vödör oldalára egy öntapadós százszorszépet ragasztottak.
— Habár egy kicsit rendszeresebben is gyúrhatnál. Meg csináltathatnál egy pár tetkót. Az hatásos.
— Kevin, én nem tudok szörfözni, windszörfözni, meg semmilyen szörfözni. Egész életemben alig voltam kint az óceánon. Csak egy párszor mentem le Tampa Bay-be. — Úgy délelőtt tíz felé járhatott az idő. Kevin szabadnapos volt.
— A kereskedés arról szól, hogy átadod a tapasztalataidat, Berry. A vevőnek információra van szüksége, és te megadod neki. De közben a tapasztalataidat is. — Kevin megérintette az orrába dugott négyujjnyi sima, fehér marhacsontot. — Azután vesz tőled egy új külsőt.
— De én nem vagyok barna.
Kevin körülbelül olyan színű és olyan fényes volt, mint a középbarna Cole-Haan papucscipő, amit Rydell a nagynénjétől kapott a tizenötödik születésnapjára. Ennek semmi köze sem volt a génekhez, meg a szüretien napfényben való sütkérezéshez — viszont annál több bizonyos rendszeresen beadott injekciókhoz, meg egy seregnyi tablettához és kencéhez.
— Hát — mondta Kevin —, tényleg le kéne barnulnod.
Rydell tudta, hogy Kevin nem windszörfözött, sohasem állt rá a deszkára, viszont hazahordta a boltból a lemezeket, és sorra végignézte mindet a szemüveg-lejátszóján. Rydell biztos volt benne, hogy Kevin minden információt meg tudna adni, amire egy vásárlónak szüksége lehet. Információt, és azokat a piszok fontos tapasztalatokat. Bronzbarna bőre, edzőtermekben kigyúrt alakja, és az orrán átdöfött csontdarab hihetővé tette minden szavát. Főleg a nőktől kapott nagy figyelmet, bár ez őt nem nagyon érdekelte.
Kevin főleg ruhák árusításával foglalkozott. Drága cuccokat árult, olyanokat, amik állítólag megakadályozták, hogy az UV sugárzás, meg a vízben levő szennyező anyagok eljussanak az ember testéhez. A szobájuk egyik beépített szekrényében két karton tele volt a göncökkel. Rydell, akinek nem sok ruhája volt, bármikor kölcsönvehetett egyet-egyet, ami éppen megtetszett neki. Igaz, nem sok választási lehetősége volt, mert a windszörfös felszerelések általában Day-Glo-ból, fekete nanoporból, vagy tükörflexből készültek. Pár igazán vagány cuccon UV-érzékeny CSAK FÚJJ logó volt, ami nappal mindig megjelent, főleg akkor, ha az ózonréteg a szokásosnál is ziláltabb állapotban volt. Rydell erre akkor jött rá, amikor egy ilyen ruhában ment ki a piacra.
Kevinnel egy hatvanas években épült, kéthálószobás ház egyik szobáján osztoztak. A ház a Mar Vistán volt — elvben látniuk kellett volna belőle az óceánt, de nem így volt. A szoba közepén valaki felállított egy pár álfalpanelt. Rydell oldalán az álfalat öntapadós százszorszépek, meg egy gyűjteményre való matrica díszítette, amik olyan helyekről származtak, mint a Magic Mountain, A Nissan County, Disneyland, meg a Skywalker Park. A házban még ketten éltek — vagyis hárman, ha a garázsban lakó kínai lányt is beleszámolták (neki viszont volt odakint egy saját fürdőszobája).
Rydell az IntenSecure-tól az első hónapban kapott pénz nagy részén vett egy futont. A diszkontpiacon vette; ott minden olcsóbb. A raktárház, ahol vette, Futonszájnak hívták — Rydell elég mókásnak találta az elnevezést. A Futonszájas lány elmagyarázta neki, hogy ha odacsúsztat egy huszast a metró peronőrének, a srác megengedi neki, hogy az összetekert, zöld plasztikzsákba — Rydellt ez a hullazsákra emlékeztette — dugott futonnal együtt felszálljon a szerelvényre.