Rydell és Sublett annak a cégnek dolgozott, amelyik az épületet biztosította. Az IntenSecure-nak. Sublett felhívta az egyik barátját, és feltett pár kérdést, hogy milyen meredek dolog bejutni. Úgy kérdezősködött, mintha új munkát akarna kapni a cégtől. Aztán Rydellel együtt kidolgozta, hogy Chevette hogy juthat be, és Sublett hogyan maradhat a nyomában.
Chevette-et zavarta, hogy Sublett úgy viselkedett, mintha éppen öngyilkosságot követne el, vagy ilyesmi. Amikor beleugrott Rydell tervébe, mintha örökre elvágta volna magát egy csomó dologtól. Egyfolytában a hitehagyottságról beszélt, meg a filmekről, amiket szeretett, meg egy Cronenberg nevezetű illetőről. Közben hátborzongatóan nyugodt volt, valahogy úgy, mint azok, akik biztosan tudják, hogy meg fognak halni. Sublett is mintha megbékélt volna ezzel a tudattal, de persze az allergiái miatt még mindig sokat idegeskedett.
Zöld fény. Felemelkedni a zöld fényben.
A motelban készítették el neki ezt a kis csomagot. A szemüveg volt benne. A csomagot Karen Mendelsohnnak címezték.
Chevette lehunyta a szemeit, azt mondta magának, hogy Bunny Malatesta kinyírná, ha nem teljesítené a feladatot, és… És megnyomta a gombot.
— Igen? — Egy komputer.
— Allied Küldönc. Küldemény Karen Mendelsohnnak.
— Egy küldemény?
— A címzettnek alá kell írnia.
— Felhatalmazásom van vonalkóddal ellátni…
— A kezével. A kezével kell aláírnia. Érted?
Csend.
— A küldemény természete?
— Gondolod, hogy kinyitottam, vagy mi?
— A küldemény természete?
— Hát — mondta Chevette —, az van ráírva, hogy „Hagyatéki Bíróság”. San Franciscóból érkezett, és ha nem nyitod ki az ajtót, Mr. Varázsló, a következő géppel vissza is megy.
— Várjon, kérem — mondta a komputer.
Chevette az ajtó melletti edényekbe ültetett növényekre nézett. Nagyok voltak, és valódinak látszottak. A lány tudta, Sublett ott áll mögöttük, de nem látta. Valaki az egyik növény gyökerei között nyomott el egy cigarettát.
Az ajtó résnyire kinyílt.
— Igen?
— Karen Mendelsohn?
— Mi ez?
— Allied Küldönc, San Francisco. Kívánja aláírni? — Persze nem volt nála megbízás, semmi, amit alá lehetett volna írni.
— San Francisco?
— Ezen az áll.
Az ajtó egy kicsit jobban kinyílt. Sötéthajú, egy hosszú, fakó frottírköntösben.
Chevette látta, hogy a nő megvizsgálja a Bulldózeres dzsekijére tűzött jelvényt.
— Nem értem — mondta Karen Mendelsohn. — Mi mindent a GlobEx-en keresztül intézünk.
— Ők túl lassúak — mondta Chevette. Sublett közben megkerülte a növényt. A fekete egyenruhája volt rajta. Chevette látta a férfi kontaktlencséiben a saját tükörképét — középen egy kicsit kidomborodott.
— Ms. Mendelsohn — mondta Sublett —, attól tartok, vészhelyzet állt elő.
Karen Mendelsohn a férfira nézett.
— Vészhelyzet?
— Nincs oka aggodalomra — mondta Sublett. Chevette vállára tette a kezét, és Karen Mendelsohn mellett betolta a lakásba. — Ura vagyok a helyzetnek. Nagyra értékelem az együttműködését.
38. Csodamérföld
„Wally” Divac, Rydell szerb háziura nem szívesen adta kölcsön Rydellnek az „elemlámpáját”, de Rydell hazudott neki, és megígérte, hogy szerez majd neki valami érdekeset az IntenSecure-tól, és elhozza, amikor ezt visszaszállítja. Talán éppen egy olyan teleszkópos gumibotot, olyan drótnélküli sokkoló-véggel; de az biztos, hogy valami komoly, profi cuccot, talán olyat, ami nem egészen legális. Wally amolyan zsaru-groupie volt. Szerette érezni, hogy az erősek oldalán áll. Ahogy sok ember, ő sem tett különbséget a rendőrség és az IntenSecure-hoz hasonló cégek között. Az első udvarában felszereltetett egy bérzsaru-riasztót, de Rydell örömmel látta, hogy nem az IntenSecure-nál fizetett elő védelemre. Wally nem igazán tudott volna megengedni magának egy ilyen szolgáltatást, még a kocsiját is másodkézből vette, bár ő mindig azt mondta rá, hogy ültek már benne — mintha az előző tulaj csak valami cowboy lett volna, aki beindította neki a járgányt használat előtt.
De a ház, ahol lakott, az az övé volt — a babakék plasztiklambéria borítása úgy nézett ki, mint valami festett fa, és a műgyep pedig valódibbnak látszott, mint az AstroTurf. Aztán az övé volt a Mar Vista-i ház is, meg még egynéhány. A nővére 1994-ben jött át Amerikába, aztán ő maga is átköltözött, hogy elmeneküljön abból a balhéból, ami akkoriban odaát volt. Sohasem bánta meg. Azt mondta, ez egy klassz ország, csak az a baj vele, hogy túl sok emigránst beeresztenek.
— Mi az, amit vezetsz? — kérdezte Wally a két háztömbnyivel a Melrose fölött álló ház lépcsőjén állva.
— Egy Montxo — mondta Rydell. — Barcelonából. Elektromos.
— Te Amerikában élsz — mondta Wally. Szürke haját mindig gondosan hátrafésülte göcsörtös homlokából. — Miért jársz ilyennel? — Wally BMW-jé makulátlan tisztán állt a kocsifelhajtón; öt percig tartott, míg kikapcsolta a riasztóit, hogy kivegye belőle paprikagázt fröcskölő „elemlámpát”. Rydellnek közben eszébe jutott, hogy egyszer Knoxville-ben, karácsony napján a kábítószeres csoport új walkie-talkie-jai tíz mérföldes körzetben minden autó riasztóját beindították.
— Hát — mondta Rydell —, környezetbarát.
— De nem barátja az országodnak — mondta Wally. — Az elv számít. Egy amerikai járjon olyan autóval, amire büszke lehet. Bajor kocsival. De minimum japánnal.
— Visszahozom, Wally. — Rydell felemelte a jókora elemlámpát.
— Meg valami mást is hozol. Megígérted.
— Ne aggódj.
— Mikor fizeted ki a Mar Vista-i lakbért?
— Majd Kevin elintézi. — Rydell beült a pici Montxoba, és beindította a lendkereket. A kocsi egyhelyben állt, egy kicsit remegett, de aztán a kerék eléggé felgyorsult.
Wally integetett, megvonta a vállát, aztán behátrált a házába, és becsukta az ajtót. Rydell most először látta a tiroli kalapja nélkül.
Rydell az elemlámpára nézett, és megpróbált rájönni, hol a kapcsolója. Nem volt nagy dolog, de úgy érezte, kell, hogy legyen nála valami. És ezzel nem lehetett halált okozni. Pisztolyt könnyen tudott volna venni az utcán, de ezen a napon nem akart ilyesmit magánál tartani. Az ember másképp viselkedik, ha fegyvere van.
Elindult vissza, a Csöpp felé. Vigyázott a kereszteződésekben, és megpróbált az elektromos járművek számára kijelöli utakon maradni. Elővette Chevette telefonját, megnyomta az újratárcsázó gombot. A készülék újra felhívta azt a Utah-i hívástovábbító számot, amit Istenfalótól kapott, még Édenben. Istenfaló volt az, aki úgy nézett ki, mint egy hegy. Rydell megkérdezte tőle, hogy miféle név ez. Istenfaló azt felelte, hogy ő tiszta vérű vér-indián. Rydell ezt nem nagyon tudta elhinni.
Még a hangjuk sem volt valódi; még az is digitális anyag volt. Istenfaló éppenséggel lehetett akár nő, vagy három különböző ember, de az is elképzelhető volt, hogy a három alak, amit látott, valójában egy és ugyanazon személy volt. Rydellnek eszébe jutott a tolókocsis nő, akit a Megértő Értetlenekben látott. Elképzelhető volt, hogy éppen ő az. Vagy bárki más. Éppen ez volt a gond a kalózokkal. Rydell hallotta, ahogy a készülék kicsörög Utah-ban. Istenfaló mindig az ötödikre vette fel, csengés közben.