— Hogy van az öreg, a Bulldózeres?
— Egyre gyakrabban kérdezősködik a lány felől…
— Börtönben van, lent, L.A.-ben — mondta Fontaine.
— Börtönben?
— Ma reggel óvadék ellenében szabadlábon van, legalábbis tegnap este ezt mondta. Éppen hozzátok tartottam, hogy elvigyem ezt. — Elővett a zsebéből egy telefont, és átadta Yamazakinak. — Ez Chevette száma. Csak aztán nehogy túl sokszor hazatelefonálj, hallod?
— Haza?
— Japánba.
Yamazaki pislogni kezdett.
— Nem. Értem…
— Nem tudom, hogy mit csinált az a lány, azóta, hogy az a vihar kitört, és túl sok dolgom volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjam. Nagy nehezen visszahoztuk az áramot, de van egy sebesültem, akiért még senki sem jelentkezett. Szerda reggel halásztam ki egy zöldségeskert maradékából. Majdnem a ti házatok alatt találtam rá. Nem tudom, hogy beütötte-e a fejét, vagy mi, de csak néha tér magához, aztán újra elájul. Életfunkciók rendben, csontja sem törött. Az oldalán van egy horzsolás. Valami golyó kapta el, vagy valami forró dolog…
— Nem viszik kórházba?
— Nem — mondta Fontaine. — Ilyesmit nem szoktunk csinálni, csak ha az illető kéri, vagy ha különben meghalna. Itt sok embernek jó oka van rá, hogy ne menjen be az olyan helyekre, hogy ne ellenőriztesse le magát valami komputerrel, vagy ilyesmi.
— Ah — mondta Yamazaki, és remélte, elég tapintatos a megjegyzése.
— „Ah”. Szóval — mondta Fontaine —, először egy pár srác talált rá. Elvették a tárcáját, ha volt neki egyáltalán. De nagydarab, egészséges a tesó, és előbb utóbb felismeri valaki. Nehéz lenne nem felismerni, mert egy drót van a jancsikájába szúrva.
— Igen — mondta Yamazaki. Az utolsó mondatot nem igazán értette. — Még mindig nálam van a pisztolya.
Fontaine körülnézett.
— Hát, ha úgy érzed, hogy már nincs rá szükségetek, akkor szabadulj meg tőle. De erre a telefonra még szükségem lesz. Különben meddig maradsz még?
— Nem… Nem tudom. — Ez igaz volt.
— Lejössz ma délután, megnézed a parádét?
— Parádét?
— November tizenötödike van. Shapely születésnapja. Ezt látnod kell. Olyan Mardi Gras érzés az egész. A fiatalabbak közül egy csomóan leveszik a ruhájukat. Habár, nem tudom, hogy ilyen időben is megcsinálják-e. Na, majd találkozunk. Üdvözlöm Bulldózerest.
— Üdvözli, igen — mondta Yamazaki mosolyogva. Fontaine továbbment, szivárványszínű kötött sapkája még sokáig látszott a tömegben.
Yamazaki elindult a kávé-kereskedés felé, és közben eszébe jutott a temetési menet, a táncoló skarlátvörös alak, a pirosra festett géppisztollyal. Shapely életútjának szimbólumai.
Shapely megölése — sokak szerint feláldozása — Salt Lake Cityben történt. Hét gyilkosa — állig felfegyverzett fundamentalisták, egy olyan fehér rasszista szekta tagjai, amely a repülőtéri támadást követően hónapokig illegalitásba kényszerült —, még mindig egy Utah-i börtönben voltak. Kettejükkel időközben végzett a börtönökben koncentráltabban jelen levő AIDS. Állhatatosan visszautasították, hogy beadják nekik a Shapely nevével jelzett vírustörzset.
A tárgyalás során egyikük sem beszélt, csak a vezetőjük jelentette ki, hogy a betegség büntetés és bosszú, amit Isten zúdított a bűnösökre és a tisztátlanokra. Komor férfiak voltak, borotvált fejjel és kifejezéstelen tekintettel; Isten katonáinak tartották magukat. Már örökké így fognak kibámulni a történelem-szalagokról.
Shapely nagyon egészséges volt, amikor meghalt, gondolta Yamazaki, miközben beállt a kávéárushely előtti sor végére. Talán még boldog is volt. Látta, hogy véréből készített szer eloszlatja a sötétséget. Azóta persze új járványok ütötték fel a fejüket, de a Shapely vírus-variánsából származtatott vakcina milliók és milliók életét mentette meg.
Yamazaki megfogadta, hogy mindenképpen megnézi Shapely születésnapi parádéját, és nem felejti el magávalvinni a notebookját.
Aztán állt a frissen pörkölt kávé illatában, és várta, hogy sorra kerüljön.
Köszönetnyilvánítások
E könyv elkészültéért külön köszönet illeti meg Paolo Polledrit, a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeuma Architecture and Design alapítványának alapító kurátorát. Mr. Polledri az 1990-es Visionary San Francisco kiállítás alkalmából megbízott egy írásmű elkészítésével, ami végül a „Bulldózeres szobája” című novella lett; ezen kívül lehetővé tette a számomra hogy együttműködjek két építésszel, Ming Funggal és Craig Hodgetts-szel, akik átalakították a város térképét (igaz, én utánuk még belejavítottam), és így megajándékoztak a Skywalker Parkkal, a Csapdával, és a Napraforgó tornyokkal. (Ugyanezen kiállításra készült Richard Rodriguez erőteljes, „Szodoma: reflexiók egy sztereotípiára” című munkája, amely alapján megalkottam Yamazaki bérelt viktoriánus lakását, és annak melankolikus hangulatát.)
A Virtuálfény kifejezés egy Stephen Beck nevű tudóstól származik, aki részletesen leírt egy szerkezetet, amely „direkt módon, a fotonok felhasználása nélkül produkál optikai érzékeléseket a szemben” (Mondo 2000)
Rydell Los Angeleséért sok köszönettel tartozom Mike Davisnak, a Kvarcvárosban leírtakért, de leginkább a közterületek privatizációjára vonatkozó észrevételeiért.
Lekötelezettje vagyok Markusnak (alias: Prémnek), a Mercury Rising (a San Francisco-i Kerékpáros Küldöncök Szövetségének lapja) egyik szerkesztőjének, aki a rendelkezésemre bocsájtotta a lapjuk valamennyi publikált számát, azután legalább egy évig nem hallott felőlük (elnézést). A Mercury Rising célja, hogy „informálja, szórakoztassa, felbosszantsa, és egyébként: támogassa” a küldönc-társadalmat. Sokban segítségemre volt Chevette Washington munkahelyének leírásakor, sőt, még jellemének megformázásakor is. Külön köszönet Steve Matthiasonnak. Ő írta azt a Mercury Risingban publikált novellát („Ember a kormány fölött”), amely az alapja volt Chevette nyolcadik fejezetben leírt álmának. Szóval (bár egy jó ideig nem igazán tudtam, hogy ez mit jelent): tekerj!
Köszönet illeti a következőket, akiktől önfeláldozó segítséget, és a művészi támogatást kaptam (mindig a legmegfelelőbb időben, és a legmegfelelőbb mennyiségben): Laurie Anderson, Cotty Chubb, Samuel Delany, Richard Dorsett, Brian Eno, Deborah Harry, Richard Kadery, Mark Laidlaw, Tom Maddox, Pat Murphy, Richard Piellisch, John Shirley, Chris Stein, Bruce Sterling, Roger Trilling, Bruce Wagner, Jack Womack.
Külön köszönet Martha Millardnak, irodalmi ügynökömnek, mert mindig megértette a késéseim okát.
És persze Debnek, Graemenek, és Claire-nek, szeretettel, mert kibírták, hogy annyi időt töltöttem az alagsorban.
Vancouver, B.C.
1993. január